Júlia három órát várt a buszmegállóban, ahol a lenyugvó nap rézszínűre festette a tölgyfák törzsét, és minden békésnek tűnt, de a madarak hallgattak. Ez a csend, ez a baljós csend félelemként kúszott be a bőre alá, szeretett volna elsüllyedni, hogy láthatatlanná váljon, és egyre jobban húzta össze magát, hogy kisebbnek látszon. A férfi a túloldalon a szökőkútat nézte, de Júlia felismerte, tudta, hogy reggel óta őt követi, és a jeges rettegés apró tüskeként szúrkálta az agyát. Júlia átlagos emberként élt, olyat, hogy valakit követnek, addig csak filmen látott, és a dermedt rémület, amit érzett, ismeretlen volt számára. Eddig bátornak hitte magát.
820. nap
Horák Árpád 