843. nap

Az árnyákban szeretett ülni, a disznóól előtt, és ahogy egy barátunk megjegyezte, szoborszerűen. Ez ugyanaz a barát volt, aki amikor hozzánk motorozott, az Alpokhoz hasonlította a dombjainkat az oldalban legelésző tehenek miatt. Mondjuk tényleg mozdulatlanul ült, meg sem rezzent, és a fejét is egy irányba tartotta, és ha a szél nem lengeti a szakállát, úgy tűnhetett volna, hogy az egész egy műanyag vagy kerámia udvardísz. Gidának nem volt ilyen. Akkor nem csak ült, mozdulatlanul, hanem egész nap ugrándozott, főleg az anyu mellett, szerelmes kislányként. Imádott rohangálni, és a fejével úgy bólogatott, vadul, mintha igent akarna mondani minden kérdésre. Amikor a két bárány megérkezett, azzal szórakoztatta magát, hogy figyelte, ahogy azok mindenhova követik. Valaki olvasta a faluban, hogy a kecskék felcsalják a fák ágaira a birkákat, csak heccből, és ők leugranak, a szerencsétlen birkák meg csak bégetnek, mert nem tudnak lejönni. Hát a mi kecskénk is ilyen volt. A két bárány, ki tudja mi okból, de mindenhova követte. Talán a széles jókedve vonzotta őket, talán a társaság, nem lehetett tudni, de a kötelék elválaszthatatlan lett. Annyira nem volt szoros, mint a két bárány között, mert ők mintha összenőttek volna, olyanok voltak, mintha egy nagy csordából csak ketten maradtak volna, és ők is úgy mozogtak, mintha százan és százan lennének. Az egyikük kicsit előrébb, a másik szorosan hozzásimulva, mintha összeragadtak volna sziámi ikerként. Ha kicsit szétváltak, a hátsó kétségbeesett, és úgy rohant neki a másiknak, hogy majd fellökte. Szóval ezek az ikrek követték a kecskénket tűzön vízen át, és amikor – nagy ritkán – a gyümölcsösbe is kimehettek, elkezdődött a rodeó. És nem unták meg, soha.
Aztán történt valami, talán megöregedett, de a rohangálásnak vége szakadt, – a birkákat már eladtuk addigra egy juhásznak –, és maradt az árnyákban szoborszerű üldögélés. Ha az anyu kijött a teraszra, csak akkor kelt fel, és ment oda, hogy üdvözölje. Más a családból nem érdekelte. Talán mert az anyu fejte minden reggel-este, talán azért.
A neve – amit nem írhatok le, mert esküt tettem a család előtt –, megegyezett, egy a faluban lakó lány nevével. Mondjuk egy unokatestvérem nevével is egyezett, de az csak két évtizeddel azután tudatosult bennem, hogy a kecske elpusztult. Furcsa így írni róla, hogy nem nevezhetem nevén. Olyan, mintha idegen lenne, valaki, aki nem számít, pedig számít, nagyon is. Pont azért olyan nehéz nem a nevén nevezni, és csak kecskének hívni.
Amikor elpusztult, az állatorvos szerint kullancscsípés okozta fertőzésben, – szerintem fogalma sem volt, hogy mi baja – lett egy másik kecskénk. Azt már nem szerettük.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s