877. nap

Az öreg lassan sétált lefelé a pincébe vivő lépcsőn, és elégedetten konstatálta, hogy megint átverte az asszisztenst, akit a nyakába varrtak. Már az elnevezést is fellengzősnek, és a feladathoz nem illőnek találta. Mi az, hogy asszisztens? Ez egy rohadt ellenőr! Vagy inkább valaki, aki rohadtul bele akar avatkozni a már rohadtul elbaszódott életembe. Lefele menet arra gondolt, hogy bár ő hobbiból is káromkodik, már túl sok a mondatonkénti három “rohadtul”, és úgy döntött, hogy keres valami új káromkodást, ha már a szép magyar nyelv lehetővé teszi, hogy vagy kétszázból válasszon.
Ahogy lelépett az utolsó lépcsőfokról, rutinos mozdulattal tartotta a fejéhez a távirányítót. Az ősrégi tévé, és az alatta lévő polcon porosodó, évtizedek óta nem használt dvd lejátszó, valamilyen számára érthetetlen okból képes volt venni az adást, amit a fejébe ültetett chip küldött. A chipnek az agya felé kellett volna továbbítani a jelet, így téve tökéletessé a memóriáját, amit meg is tett egészen addig, amíg ő rá nem jött, hogy át tudja irányítani, és mint egy filmet, megnézhet bármit, amit a feje az elmúlt nyolcvannégy évben elraktározott.
Mégsem válogatott az emlékei között; mindig a saját esküvőjét nézte, ahol a gyönyörű felesége állt vele szemben, azzal a mosollyal, amit már három éve volt kénytelen nélkülözni. A képen úgy látta az eseményeket, mintha a születésekor egy kamerát szereltek volna a szemébe. Látta a fehér ruhát, a kezét, ahogy felemeli a pezsgőspoharat, látta a vendégeket; mindent látott.
Ott állt a lépcső alján, a torkát fojtogatni kezdte a sírás, amivel minden mozizás, ahogy ő nevezte, végződött, amikor a felesége a képernyőhöz hajolt, és megcsókolta. Őt csókolta akkor, nem egy üveglapot, mégis furcsa volt ezt látnia, és a szomorúság, hogy ezzel vége az emléknek, és most vissza kell térnie a valóságba, a boldogsága könnyeit keserű zokogássá változtatta.
Megfordult, és felment az ezerszer megjárt lépcsőfokokon a nappaliba, ahol azt a nem túl szimpatikus nőt találta, akit a fejébe ültetett implantátumot gyártó cég küldött, és akit az asszisztensének neveztek. A nőt valószínűleg kedvelte volna, ha nem így találkoznak. Alacsony, kedves nő volt, bár állandóan feszengett: kínosnak érezte, hogy itt kell lennie.
– Feri bácsi! Ugye nem felejtette el, hogy ma megyünk a kórházba a vizsgálatra?
– Nem, nem, persze! – az öreg, aki még a felesége emlékének hatása alatt volt, nagyon szeretett volna máshol lenni. Valahol, ahol nem akarják ellenőrizni, és nem kérdezik tőle folyton azt, hogy ugye nem felejtette el. Amióta az Alzheimer elhatalmasodott rajta, és a feledékenység már a mindennapjait veszélyeztette, nem volt olyan ember, aki ne ezt kérdezte volna tőle. A fia is, aki gyakran jött – ő város másik végében lakott; a lánya, aki csak telefonon hívta, mióta Torontóba költözött, és persze Balázs, az a szerencsés mázlista, a legjobb barátja és szomszédja; neki élt a felesége, és az Alzheimer is messziről elkerülte.
A műtét, amit mindenki ajánlott neki, – amit előtte már milliókon végeztek el –, és ami megszüntette a feledékenységét, igazán jó ötlet volt. A gondok akkor kezdődtek, amikor rájött, hogy mozizhat, és mozizott is minden nap. Aztán a memória egyre lassabban kapcsolt vissza az agya irányába, és ez visszahozta a betegsége tüneteit. Először csak pár perc kellett hozzá, de ahogy teltek a hetek és a hónapok, ez az idő egyre hosszabb lett, aztán elérte az egy hetet. Nem minden mozizás okozott zavart, de az egyre gyakoribb és egyre hosszabb szünetek az agya megfelelő működésében, aggasztani kezdték, mégis azért imádkozott, hogy a mai vizsgálaton ne jöjjenek rá a titkára.

A kórházba vezető úton a nő nagyon kedves volt hozzá, elmondta, hogy minden vizsgálat fájdalommentes lesz, a cég csak arra kíváncsi, mi lehet nála a probléma, mert ilyet még nem tapasztaltak, és szeretnék jobbá tenni a szolgáltatásukat. Igen, ezt mondta: a szolgáltatásukat. A nő, aki az érkezése óta Feri bácsizta, mintha szeretné és tisztelné, folyamatosan figyelte, annak a jelét keresve, hogy az öreg nem érti, amit mond, vagy valamilyen múltbéli eseményről kezd el beszélni, úgy, mintha az éppen akkor történne. Biztos, hogy volt ilyen az elmúlt három hét során, amióta itt van, de ma, bárhogy is végződik a vizsgálat, elmegy, és az öreg egyedül marad.
A nő célzott rá, hogy egy otthonba kellene költöznie, a biztonság kedvéért, ahogy ő fogalmazott, és sajnos ebben volt is valami. Ha továbbra is nézi az emlékeit a pincében, előbb vagy utóbb, de eljön a pillanat, amikor a chip már nem fog összekapcsolódni az agyával, és őrá örök sötétség borul.
A vizsgálatból semmit nem értett, csak feküdnie kellett egy ágyon másfél óráig, majd a zöldre festett falú folyosón üldögélt még felet, miközben a nő idegesen járkált előtte. Az öreg nem érezte jól magát, már az autóban elkezdett szédülni, az önvezető autókonvojok nagy sebessége pedig felkavarta az üres gyomrát.
Amikor visszahívták, az orvosok azt mondták, hogy nem találtak semmit, kiveszik az implantátumot, és ezzel ők az ügyet lezártnak tekintik. A nő láthatóan nem örült, de beleegyezett: az mondta, rendben, legyen így.
Az öreg viszont ezt nagyon nem így gondolta, és mivel nem volt hajlandó aláírni a műtét előtti beleegyező nyilatkozatot, lett egy kis kavarodás; senki nem tudta mit is csináljanak, mert bár szerintük Feri bácsi nem képes dönteni, mivel nincs gyámság alatt, úgy tűnt, hogy patthelyzet alakult ki.
Az öreg nem értette, miért lenne ez patthelyzet: nem lesz műtét és kész.
Végül még Balázst is, aki elkísérte a kórházba, behívták a vizsgálóba, és elmondták neki, hogy a barátja nem akarja, hogy kivegyék a memóriachipet a fejéből. Az egészet ott előtte beszélték meg, mintha ő ott sem lenne, de az öregnek nem volt kedve vitatkozni, csak ült, lehajtott fejjel, és arra gondolt, hogy hány ilyen beszélgetést hallgatott már végig amióta beteg, és hogy mennyire utálja ezt.
Végül Balázs megoldotta a helyzetet, mondván, hogy ha nem akarja, hogy kivegyék a fejéből, akkor maradjon benne.
Aztán aláírt valami papírt, hogy hazaviszi őt, és gondoskodik róla, mire a nő, akit a cég küldött, távozott, az orvosok is elköszöntek, a két barát pedig hazaindult.
Balász felesége paprikáscsirkét készített ebédre, de az öreg visszautasította a meghívást; az illatok túl sok emléket hoztak volna fel benne. Inkább hazasétált, a rövid út minden pillanatát kiélvezve, még úgy is, hogy közben a hátán érezte a barátja tekintetét: hat évtized után pontosan tudta, hogy az ablakból figyeli őt.
Azt is tudta, hogy Balázs tudja a titkát, és hogy se neki, se másnak ezt soha nem fogja elmondani. Hagyni fogja, hogy úgy élje az életét, ahogy szeretné. Bár eddig minden gondolatát megosztotta vele, és elhatározta, hogy erről még neki sem fog beszélni, valószínűleg valamelyik nem teljesen tiszta pillanatában beavatta őt a félelmébe, hogy addig nézi az esküvői emléket, amíg az agya végképp felmondja a szolgálatot, és ő nem lesz többé ura önmagának.
Ahogy a bejárati ajtó visszacsúszott a helyére, egyből a pincelépcső felé indult. Hatalmas belső erőt érzett, olyat, ami mindent felülír. A félelme elszállt, és ahogy megállt a tévé előtt, biztosan tudta, hogy addig fog mozizni, amíg a chip visszakapcsol, mert egy dolog volt, amit a még jól működő agyával utoljára látni akart.
És az a gyönyörű felesége szőke haja.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s