899. nap

Százharminc kilométer per órás széllel csapott le a hurrikán a Bakonyra, a legöregebbek sem emlékeztek ilyen viharra, bár páran emlegették a nyolcvannégyes nagy havazást, de ez a többség szerint nem ugyanaz, akkor például a szél sem fújt, mondták. Gergő és Anna a könyvtárban maradtak, odajártak csókolózni, hátra a kis terembe; oda a kutya sem járt be. A Szatmári bácsi mesélt a nagyteremben a gyerekeknek, és aznap bizony komisz kedvében volt az öreg, egy ijesztő történetet kerekített egy kiskacsákkal és napsütéses reggellel induló szerelmi szálból. Szatmári bácsi fia író lett, New Yorkban élt és meséket írt; az öreg szerint. Kovácsné, a harmadik szomszédja, sült bolondnak tartotta az öreget, széltében hosszában azt terjesztette, hogy az öreg agya meglágyult, és hogy hazudik, mint a vízfolyás. A falu Kovácsnénak hitt, de az öreget szerette. Úgy, ahogy volt.
Gergő leült a hátsó sorban, Annával az ölében, hallgatták az egyre ijesztőbb történetet, és közben néha rövid csókot váltottak. Az első világháború utánra tették a dátumot a hallgatók, bár pontos időpont nem hangzott el, tizenkilenc elejére, és a helyszín Pécs környéke lehetett; talán valamivel délebbre. Folyt a vér, borzalom borzalmat követett, volt árulás, kegyetlenség és pokolba való, embernek méltatlan ellenség. Talán a szél tette, hogy a lágyan ringatózó kiskacsák nem egy kedves, bájos, szeretnivaló meséjével töltötte meg a hallgatói lelkét, de történet egyre mélyebbre merült a valóság és az igazság fájdalmában, a székek meg kevésnek bizonyultak; már a fal mellett is álltak, szemben az öreg rozoga székével, amiben mindig ült, ha péntek este volt, és ereje engedte, hogy lesétáljon a könyvtárig a dombról. A könyvtáros is ott volt, az ajtófélfának támaszkodva, azt figyelte, hogy fogadja ez a háborút csak televízióban látó nemzedék az irtózatot. Háború volt akkor, akkor ez normális dolognak számított, kiszúrni az ellenség szemét és megcsonkítani. Egy hat éves forma kislány eltakarta a szemét, az anyja bátorítóan átölelte a vállát, és körbenézett. Senki nem indult haza. Az öreg akárhogy csavarta a történet fonalát, senki nem mozdult. Az igazság. Az öreg a nagybátyjáról beszélt, az apja legidősebb bátyjáról, akit sosem látott, mégis gyűlölt valakit a szenvedéseiért.
– Senki nem mondta, hogy boldognak kell lenni. – Gergő súgta Anna fülébe, most nem a finom a bőröd és a nem tudok betelni az illatoddal volt soron. Anna szorosan magához húzta a fiút, minden erejével szorította, hogy legyenek egyek, mert most nehéz. És együtt könnyebb lesz.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s