Rebecca.
Lassan sétálunk az árkád alatt, mintha meg akarnánk állni, és az idő is álljon meg persze, – mint a reggeli ölelés után. Az ölemben ültél, szemben velem, a telefonodat nyomogattad a hátam mögött, közben a croissantból tört darabokat adtad a számba, én csak simogattam a hátad, még nem ébredtem fel, az illatodat kerestem, azt amit a zuhany sterillé tesz, de aztán visszajön; biztos nekem. A hajadra emlékszem, és a szavakra, láttál engem, egyből, teljesen. Ennél jobb nem kell. Tényleg. Mit akarhatnék, azon kívül, hogy látsz engem és hozzám beszélsz? Nem a múltadhoz. Hálás vagyok.
Neked Rebecca. És hogy hozzád vezetett valami, hogy szerethesselek.
Horák Árpád 