(1170.) A tücsök

Meleg volt az augusztus, finom homok kavarodott minden léptünk mögött, ahogy a Küházra tartottunk. Rég túl voltunk már a reggelin, csak a három feketeribizlibokor lassított le bennünket, amiket a nagyapánk szabályos sorba ültetett, mintha fontos lett volna neki, hogy a zöldborsó ágyásig egyenes út vezessen.

Cél nélkül caplattunk a hegy felé, mint minden nap, félelem és várakozás nélkül, abban a boldogságban, amit a felnőttek tanfolyamokon próbálnak megtalálni.

Tudtuk, hol laknak a tücskök, apró lyukakból jöttek elő, és tűntek el a gyér fűben, mi meg követtük őket, mert veszettül mozgatták a csápjaikat.

Én a feketeségüket szerettem. Különb volt az minden feketénél, sötétebb a legsötétebbnél.

Később, már felnőttként, egy tálca festésénél használtam egy technikát, három mélyrétegű fekete került egymásra, annak a csodájára jártak, feketéért annyi dicséretet ember még nem kapott, de engem nem érdekelt, mit mondanak.

Ők nem láttak még tücsköt napsütésben a fűben szaladni.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s