Narancssárga csikot húz a nap a Kőris hegy felett, nyár van még, az a fajta, ami a szőlőt édesre érleli. Lassulni kezd az élet, befelé fordul, békésen, azzal a bölcsességgel, amitől a gepárd is tudja, hogy mikor kell egy gazella üldözésével leállni.
Egységben vagyunk. A nemgondolkodás tiszta ereje hat át, kitolva belőlünk mindent, ami nem odavaló. A szavak ilyenkor megváltoznak.
Várjuk a telet.
A tél más. A vége valaminek.
A kertben elszáradó paradicsomtövek várják az első hóesést, a kutyák még vígan rohannak, és a szél vörösre cserzi az arcunkat, mielőtt a kidőlt fák mögött feltűnik a fény. Nincsenek már lombok, levelek a földön, teltház a Rózsavölgyiben, és elmúlik a legfontosabb: a hitünk, hogy ezúttal másként lesz.
Nehéz ez.
De szép.
Horák Árpád 