A hullám oldalról érte el a bárkát, oldalba csapta, és akkorát billentett rajta, hogy a vietnámi szakács elejtette a kését. Hetek óta hullámzott. Az öbölnek a hátsó, addig békés részét szétverte az orkán, a parti fák a homokpadig hajoltak, mintha az ördög betette volna a lábát az ajtórésbe, és ott minden gonosz beáramlott volna, hogy a szépet sárral kenje be, és kalapáccsal törje szét, ha rászáradt.
Felkelt a nap. Hiába. Ott maradt a kétség, hogy a vihar visszatér. A kapitány a taton állt, bénán, nem tudott parancsot adni az indulásra, a légzése elnehezedett, a szeme szűkült, egy piros kendőt markolt a jobb kezével, és a halálra gondolt.
Nem először azon a héten.
Horák Árpád 