A remény ment meg bennünket attól, akik valaha voltunk.
A remény köröket rajzol apró lapokra, virágok szirmára csalja a méheket, és kéket csinál a feketéből. A remény csengőt ráz szenteste, cintányérokat csap össze, hogy aprót csengjen a füled, és suttogássá halkítja a mondatokat. A remény édessé teszi a kávét, Rákoczi túróst rak az isler mellé, és az ecet illatával tisztítja meg a konyhát, hogy a friss ne csak szó legyen.
A remény piros. Ébreszti a napot reggel, csörgőóra helyett végigsimít a hátadon, lustán nyitod ki a szemed, kávét is csinál neked, mert hetven év sem elég arra, amit attól a perctől kaphatsz.
A remény valami.
Te mondod meg, mi.
Horák Árpád 