Ha a csillagokra nézek, az őseimet látom.
Sátrat emel fölénk a boldogság, hogy megóvja a pillanatok fényesen visszapattanó gömbjeit. Tudod. Amiket a nevetésed tölt meg pirossal.
Nem elég a TV, túl sok a reklám, a filmek nem hozzák élénk az összesimuló ölelések ismerős illatát. Egyedül vagyunk a pláza középén is, nem tűnik fontosnak a folyton csörgő telefon, meg persze a lényeg: a kezed megtalálja vakon is az enyémet.
Meg ilyenek.
Párizsban volt. Romantikus város, rohadtul, mégsem az Eiffel torony liftje őriz minket, hanem a tó a Szajna mellett, mert a fából ácsolt színpadán úgy adtuk elő a darabot, hogy a garantált közönségsiker emlékezetes hangja visszaköszön minden kólás üvegből.
Horák Árpád 