Egy nap meghalunk. De az összes többi napon nem.
Százfelé virág szirmát szórja eléd a szél, te a világoskéket keresed, nefelejcs hullatta el, mosolyt tesz így is az arcodra, kergetőznek a földön, kicsit felrepülnek, hogy visszaejtőernyőzzenek, és szőnyeget térítsenek a lábad elé. Puhán lépsz rá, sétálsz a magányos fa felé, ami évszázados viharokat állt ki, hogy a dombtetőn sütkérezzen, bölcsességét meg csemetékkel ossza meg, árnyékában lombjával legyezve őket a forró napokon.
Eléred a fát.
A törzsének dőlve vizet kortyolsz, csillagok vannak feletted, de ki látná őket a vakító fényben?
Te látod.