(1260.) Egy nap meghalunk

Egy nap meghalunk. De az összes többi napon nem.

Százfelé virág szirmát szórja eléd a szél, te a világoskéket keresed, nefelejcs hullatta el, mosolyt tesz így is az arcodra, kergetőznek a földön, kicsit felrepülnek, hogy visszaejtőernyőzzenek, és szőnyeget térítsenek a lábad elé. Puhán lépsz rá, sétálsz a magányos fa felé, ami évszázados viharokat állt ki, hogy a dombtetőn sütkérezzen, bölcsességét meg csemetékkel ossza meg, árnyékában lombjával legyezve őket a forró napokon.

Eléred a fát.

A törzsének dőlve vizet kortyolsz, csillagok vannak feletted, de ki látná őket a vakító fényben?

Te látod.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s