Surrogva pörgött a szoknyája, elfordult a forró tűzhelytől, a szoknya érdes anyaga meg végigsimított a combján, hogy eszébe juttassa a tegnapot.
A tóparti ház előtt szelíden hullottak a levelek, a szürke kócsag egy hete elköltözött, pókháló borította be a túlsó partot és gyémántként csillogó harmatot szárított a szürke felhőkön átszűrődő napfény. Mégsem volt átlagos az a reggel. Belül változott meg valami.
Volt egy fénykép a falon. Csak betűzve az egyik polc alá. Néha önállósította magát, és koppanva leesett. Ezzel rossz érzést hozott. De nem olyat, mint az előző napi. Akkor a halál suttogta a fülébe a szavakat, hogy éles késsel vágja szét a lelkét, hogy aztán darabokban szétszórja, elnyelve mindent, mi árnyékként a mélyben maradt.
Horák Árpád 