A biológia tanárom mondta mindig, amikor nevettünk, hogy ezen is nevettek? És felemelte a kisujjját. A kisujja kicsit ferde volt, de nem erre gondolt. Szerinte csak azért nevettünk, hogy legyezgessük a hiúságát és húzzuk az időt.
És ez így is volt.
Átkozottul rosszak voltunk. Az osztályfőnök osztogatta az intőket, de annyit, hogy végül már nem vettük komolyan. Azt beszéltek róla, hogy a lánya cukorbeteg, ő meg minden nap négykor kel, elvonatozik hozzá, beadja az inzulint, és nyolcra visszaér az iskolába. A férje volt az énektanár. Mindig szeretettel és gondoskodással vette körbe. Bennünket is szeretett.
A maga módján.
Horák Árpád 