Kutya pislog a padlón séta után, gondolatok nem maradnak benned – az őszi szél kifújta belőled. Jön a tél. Mindig jön. De most nem akarod.
A fehér blúzod a havat idézi, hogy elolvad majd, sár lesz, olyan, amitől óvatosan lépkedsz, hogy a cipőd tiszta maradjon, lelkedet óvod így; a renddel. De ez csak tél végén lesz, amikor már közel a tavasz, felejtés szárítja majd le könnyeid, halványuló estéken meg tetteid visznek el a gondolataidtól.
Piros a kajak. A víz sima, várja, hogy megtartson, és örökké tartson, ne múljon el, mit Isten megmutatott.
Tetteid az emlékműveid. Mérlegre nem szavaidat teszik. Erődet az adja, hogy elszámolni nem tartozol senkinek, mert befele figyelsz, még ha csak sötétet látsz is ott.
Horák Árpád 