Amikor a nagynéném hozzánk költözött a hatvanas évei végén járt. Néhány hét után elkezdett nap közben kiöltözni. Leült a kirúzsozott szájával a nappaliban, és mosolygott a semmibe. Kérdeztük tőle, hogy kire vársz. Azt válaszolta, hogy a főbérlőjére. Hónapokig ment ez. Soha nem tért már vissza közénk. Egy öregotthonban halt meg. Egyedül.
Huszonnégy évvel a halála után egy tanyára költöztem. Patkót kalapáltam az ajtó fölé, és a padláson tálalt könyveket olvastam. A nagynéném kétszer jutott eszembe. Először, amikor a kukoricát arattam. Másodszor, amikor kijött a rendőrség egy eltűnés miatt.
Tulajdonképpen harmadszor is eszembe jutott. Pár perccel az előtt, hogy a pap kijött, feladni az utolsó kenetet. Az ágyamban feküdtem. A hátamon. Egyedül.
Horák Árpád 