Összecsavarta a haját, sminkelt, a hátára feküdt az ágyban, és a plafont bámulta. Túl világos volt.
Zaklatott gondolatok nyomták a párnák közé, a haját mégis úgy csavarta, ahogy szokta: kétszer. Aztán a bal válla alá dobta.
Mindig így aludt el.
A háta közepéig ért a haja. Gesztenyebarna, sötét árnyalatú, dús és erős szálú.
A második napon már alakultak a dolgok. A nagymama születésnapján. Többen jöttek el, mint kellett volna, a délután lassan ívelt fel, mégis nyugodt, mély, békés estévé vált.
Túl magasnak érezte a három párnát. A nappali fény meg visszahozta az emléket, ami betöltötte az életét.
Szerencsésnek érezte magát. Hogy ő tudja.
Nyitott szemmel feküdt. Túl éberen. A hajával a válla alatt.
Horák Árpád 