Joshua két hónapja dolgozott a kohóban, amikor érezte, hogy elég. Az üzem modern volt, kemencében olvadt a vas, őt bőrkötény védte, a hőség sem zavarta, és mégis. Elég volt.
Kilépett és elszegődött egy gazdához, közel akart lenni a földhöz, érezni akarta a széna illatát, állatokat akart, életet – nem rideg fémet.
A gazda kiküldte a dombra. Mondta neki, hogy kaszálja le. Joshua megfente a kaszát, kisétált a rétre, a nap közben már emelkedett, felszárítva a harmatot, a fákon madarak ültek; még a szél sem fújt. Joshua megborzongott, a kaszára támaszkodott, és ámulva nézte a színeket. Százszorszép kékje nyomta el a zöldet, néhol egy pipacs meg néhány sárga kisszirmú virág.
Letette a kaszát.
A gazdának nem szólt, csak elindult a város felé. Akarta hogy legyen egy hely.
Ami az ő helye.
Horák Árpád 