(1373.) Yumiko

Yumiko Spanyolországban élt, két éve ment oda, ott találkoztunk egy klasszikus táncesten, nekem megy a keringő, de nem táncolni mentem, csak egy barátom vitt oda. Yumiko a terem szélén ült, szünet volt, a harmadik, halvány fényben ült, sárgásban, mosolygott a mellette ülő lányra, és magyarázott valamit. Széles gesztusokkal beszélt, a keze repdesett, néha bólintott, a vállát hátra húzta, az ujjait meg széttárta, mintha markolni akarna valamit.

Összeakadt a szemünk. Három másodperc volt, talán négy, én eljöttem, születésnap volt aznap, oda mentünk át.

Két hét múlva láttam újra, egy kávézóban ült a teraszon, szép délután volt, a Trafalgar tér tele turistákkal, Yumiko egyedül az asztalnál. Ez nem a londoni Trafalgar, ott is volt egy.

Leültem mellé.

Egyből mondta, hogy menjek el. Mit képzelek, van barátja, hagyjam békén. Nem vagyok spanyol, turista sem, láttalak táncolni, mondtam. Nem érdekli, vár valakit, hadarta, nem értettem, mit mond, gyenge az angolom, felálltam, és a szökőkút felé sétáltam. Hideg volt a vörös gránit, jól esett, meleg volt, a kellemetlen határán nekem, a vízpára szivárványa fölött néztem vissza, Yumiko egyedül ült, lehajtott fejjel, andalúz bikaként. Sápadt volt a bőre, talán smink, bár annak furcsa, megjött Roger, robogót bérelt, a várba akart menni, ott jó a hot-dog – szerinte.

Egy narancsligetbe vittünk szoftvert másnap, Yumiko vette át, nem szólt semmit, elérhetőséget cseréltünk, a kapcsolattartás miatt.

Három hónapig munka, napi szinten beszéltünk, Yumiko hét éve élt ott, egy hónap és költözik haza, várja már nagyon, hiányzik minden, ott keletről fúj a szél.

Még egy utolsó táncest, Yumiko másnap repült, szeretett táncolni, félhomályos este, a zene lágy, ritmusra ver a szív, mintha ígérne valamit.

Yumiko írt a reptérről. Nem válaszoltam. Elment. Mit írhatnék?

Yumikót egy táncesten láttam először, Roger vitt oda, egy születésnap előtt ugrottunk be, mert beszélni akart valakivel. Egyből feltűnt nekem, mert a keleti vonásai nem illetek a ruhájához, de bájos volt, és lelkesen magyarázott valamit. Közben egy pillanatra összenéztünk.

Két hét múlva egy kávéház taraszán ült, én meg odamentem hozzá, és esetlenül próbáltam megismerkedni vele. Bennem nincs latin vér. Yumiko azonnal elküldött, talán érezte a bizonytalanságomat.

Másnap kiderült, hogy közösen viszünk egy projektet, mert a cégem szállította nekik a szoftvert, és ő lett a kapcsolattartóm. A munkáról a beszélgetés másfelé fordult, Yumiko mesélt Japánról, a cseresznyefa virágzásról, amiről én azt hittem, hogy giccses, de ahogy ő mesélte, csodaszépnek tűnt, talán a hagyomány tette széppé, vagy az, hogy nyitott szívvel kell nézni a fákat, ahogy Yumiko mondta. Közel kerültünk egymáshoz, jöttek-mentek az üzenetek, néha találkoztunk, aztán két hónap után Yumiko elmondta, hogy a projekt vége után egy hónappal hazaköltözik. Nehéz volt az két hónap, nem akartam elengedni. Az utolsó hónapban már alig beszéltünk. Kerülni kezdtem, bár mindig vele lettem volna, de az hogy elmegy, méreg lett nekem. Befelé fordultam, és vártam a végét.

A reptérről még írt, de akkor már három üzenetére nem válaszoltam.

Nem tudtam már mit írni.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s