(1405.) Anna

Harminc perccel dél után érte el az állomást, akkor is hiába. A bátyja ezzel a vonattal sem jött haza, Anna mégis vidáman ugrándozott hazafelé. Gyalog fél óra lett volna az út, de nem sietett, mert a fánkos a főutcán csak kettőkor pakolt ki minden vasárnap, és Anna úgy döntött, nem megy haza addig. A szíve kétszer is jelzett a főtérig, pont úgy, ahogy az orvos mondta; összeszorította valami. Ettől megtorpant, azzal az ijedtséggel, amit rögtön egy mély béke követ.
A szomszédok – meg mások is – sajnálkoztak, hogy tizennégy évesen ilyen betegsége van; milyen kár, mondták, egy ilyen helyes kislány. Anna ilyenkor Erzsébet húgára gondolt, akit három hónaposan temettek el, mert valamilyen ismeretlen kór elvitte. Neki azért mégiscsak jobb.
Megállt, a térdét vakarta, épp az orvos rendelője előtt, aki bátorította, hogy ha beszélni akar valakivel, hozzá bármikor elmehet, ő meghallgatja. Anna nem akart az orvossal beszélni, mert az öreg volt, szeszszagot árasztott, és a mosolya megijesztette. Ne bízz benne, az anyja csak ennyit mondott neki, – amikor az elment tőlük egy vizsgálat után –, és a hegyes állával a doktor után bökött, a vizes kezét meg a kötényébe törölte. Valahogy mindig vizes volt a keze, és Anna nem emlékezett egy pillanatra sem, amikor úgy beszélt volna, hogy ne épp a köténye zsebében matasson, és másfelé nézzen. Ki az ablakon vagy a padlásfeljáró felé, de nem rá, Annára.
Az árnyas fák alatt ült le az egyetlen padra – a szerelmesek padjára –, és fellapozta a puhakötésű könyvét a negyvenhetedik oldalon. Már kívülről tudta az egészet, de mindenki békén hagyta, nem mondták neki, hogy olvasson már mást, mint Juditnak, és ezt Anna a betegek előjogának tekintette: ők bármit megtehetnek. A rész, a kedvence, egy Bence nevű fiúról és egy Kata nevű lányról szólt. A Bence nevet szokatlannak találta, senkit nem ismert a városban, akit így hívtak volna; persze ez egy kisváros, gondolta, a Bence meg egy nagyvárosi név.
– Ugyanaz a könyv? – Marci ült le mellé, és az ujját a könyv gerincére bökte. – Negyvenhetedik oldal, lefogadom.
Az a Marci volt, Anna Marcija. Anna tágra nyílt szemmel nézett fel rá, kisegérnek érezte magát egy oroszlán mellett, és nem értette, Marci hogy került oda. Csak a parkon át jöhetett, szándékosan csinálta, hogy ő ne lássa.
Marci más volt, mint mindenki a környezetében. Ő jött és hátba vágta, kritizálta, és egyáltalán nem volt tekintettel arra, hogy ő beteg. Egyszer megkérdezte tőle, hogy miért viselkedik így vele. Mert nem vagy beteg, ezt mondta.
– Hogy vannak a szerelmesek?
– Pont veszekednek.
Anna tudta, hogy Marci pontosan tudja, hogy veszekednek, mert bár nem olvasta a könyvet, Anna annyit mesélt neki róla, hogy már ő is kívülről tudta a történetet.
– Láttam a nővéredet a halasnál.
Anna összerezzent, nem szerette, ha Judit együtt látja őket, ő megvetette Marcit – és Mártonnak hívta –, Anna meg nem értette, miért.
Marci a kilátóhoz készült, hívta Annát, hogy kísérje el. Anna elment vele, és közben hallgatott.

.

– Doktornő! Egy nyílt lábszártörés. A hármasba vittem.
Anna mindent akart hallani, csak ezt nem. Az ügyelete végén járt, ment volna már haza, zuhanyzásra vágyott és valami forró ételre. Levesre vagy pizzára. Éjjel-nappali kiszállítás. Imádta a fővárost.
– Mit tud kezdeni ezzel a lábbal?
Marci a sérült mellett állt, ráköszönt, a szeme meg úgy csillogott, mint régen – ugyanaz a magabiztosság; mintha semmi nem változott volna.
Egy kávézóba mentek, – Anna fáradtan és boldogan –, aztán Anna lakására. Marci mesélt neki, Szibériában dolgozik egy fakitermelő cégnél, már négy éve. Anna szerint ilyen nincs, de aztán kiderült, hogy van. Kilenc hónap kint, három hónap itthon. Egy hét múlva indul vissza, hacsak Anna nem kéri, hogy maradjon.
– Nem tudom, mi az itthon. Szibéria nem az otthonom, de itt sem találom a helyem, ha hazajövök.
– Azt mondom, hazajövök, de nincs bennem a haza szó.
– Azt hiszem, te hiányzol.
Anna hallgat, – Judit szerint csak Marci mellett –, és nézi, ahogy Marci fel alá sétál az erkélyajtó előtt. Egy fejjel magasabb lett nála. Mikor elment a középiskolába, Anna még két évvel fiatalabb és két centivel magasabb volt; de Marci arca nem változott, az erős arccsont, a sötétbarna haj, na meg a nagy, erős kéz. Már tizenhat évesen is hatalmas tenyere volt.
Itt alszom nálad. Csak kijelenti, nem kérdez semmit, hogy van-e valakid, vagy akarod-e. Itt alszom. Anna sört hoz, csak egy üveggel talál a hűtőben, menjenek boltba, mondja Marci. A Marci név már nem jön Anna szájára, a Márton jobb lenne, de azt Judit tönkretette.
Aztán Marci már nem sétál, az ablak előtt állva üvegből issza a sört, lassan, kortyonként, majd Anna mellé ül. Szibéria nem hideg. Ők délen vannak, északon erdők sincsenek már. Ahova jár, ott harminc méterre is megnőnek a fák. Bükk és fenyő. Bútor lesz belőlük. A fenyő jó bútornak, véli Anna. Ez nem olyan fenyő, de ez is jó bútornak. A legjobb. Kemény, mint a gyémánt. És darabolásnál a gyanta illata betölti az erdőt. Anna szerint minden ragacsos lehet.
Rájuk sötétedik, Anna Marcihoz bújik, és mesélni kezd. Most először. Az egyetemen eleinte minden héten hányt a fertőtlenítő szaga miatt. Attól félt, hogy abba kell hagynia a tanulást, de egy ötödéves mutatott neki egy trükköt. Meg az anyja miatt sem tehette. Ő azt mondta, hogy Anna a tehetség a családban, és hogy Anna majd viszi valamire. A többiek mihasznák. Aztán a klinikára jött gyakorlatra; fél év és szakvizsga. Fárasztó az ügyelet, néha harminchat óra. Az utolsó esete, a nyílt töréses, Marci kollégája volt. Egy vízi csúszdán törte el a lábát. Szibériában bezzeg semmi baja nem lett, ott, ahol tizenkét tonnás fák dőlnek egymásra.
A félhomály teljes sötétségbe vált, a szünetek egyre hosszabbra nyúlnak. Csend. Annának ezt jelenti Marci, a csendet. Megszűnik a világ minden zaja. Csak a szíve kalapál.

.

Miért írták vajon a sírra, hogy tizenöt éves, mikor csak tizennégy. Marci már régebben is észrevette ezt, de kitől kérdezze ezt most meg, hogy miért öregítik a halottakat. Már a torra sem akart eljönni, de Judit meghívta. Pont Judit. És ugyanarról beszélnek mind, hogy ez az elkerülhetetlen vége egy ilyen súlyos betegségnek, és azért, hogy Anna ennyit élt, azért is hálát kell adni. Marci nem érezte a hálát. Anna orvos akart lenni, és rengeteg orchideát akart a télikertjébe.

És erről itt senki nem tud.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s