Egy koppanás volt, tőlük pár centire.
Jonathan megfeszült. Először a puffanások, aztán öt dobbanás és most a koppanás. Veszélyes az ellenfél. Ez egy könnyű tárgy volt fából, gondolta, és nagyon közel érte el a fejük mellett a falat. Túl közel.
Jonathan lassan térdre ereszkedett, közben meghúzta Julian zekéje ujját. Julien követte a példáját, és lassan, hang nélkül térdre ereszkedett.
A barlangban teljes volt a sötétség.
.
Egy perce térdeltek, amikor jött a surranás, majd a pengés. Nyílvessző, gondolta Jonathan. Három műanyag tollal, fémből, tompa heggyel. Ez, ha el is találja őket, még sebet sem ejtett volna. Egy kék folt. Maximum.
Jonathan csettintett. A hüvelykujját és a kisujját használta. Julian is alig hallotta.
Jonathan egy perc múlva újra csettintett. Ezúttal hármat.
Nevetés hallatszott a barlang melyéről.
– Jonathan!
Jonathan felállt.
– Mercel!
Fáklya lobbant, Mercel Jonathan előtt állt, mosolyogva csapkodta a vállát, és bólogatott. A vállán hatalmas kék zsák lógott.
– Induljunk! Nincs időnk.
.
Julian átvette a zsákot, és elindult a tábor felé. Három óra az út. Gyorsabban odaér Jonathan nélkül.
Halvány derengésre futotta csak azon a májusi estén a holdtól. Jonathan egy ágat tartott maga előtt, és időnként a földre ütött vele. Mercel melette sétált, és a hajóútjáról mesélt a barátjának. De nem segített neki.
Tudta, hogy Jonathan egyedül akar boldogulni a látók világában.
Horák Árpád 