Etel édesanyja a jachton várja őket, és egyből az ALANYhoz megy, ahogy az Etellel a fedélzetre lép. Etel Mircihez indul, hogy még vacsora előtt megetesse, Etel édesanyja pedig az ALANYba karol, és elsétálnak a felső fedélzet felé. Hát! Eljött a perc, gondolja az ALANY. – Mióta tudod? – Pár napja – Te egy fantasztikus férfi vagy! – Ooo! Köszönöm! Dicsérj csak nyugodtan, szeretem! – Etel édesanyja közvetlenül az ALANY előtt áll, és mindkét kezét a mellkasán pihenteti. Mélyen a szemébe nézve mosolyogva nézi Őt. – Hogy lehet, hogy nem ismertél fel? – Gőzöm sincs, ne haragudj – Most sem rémlik semmi, ugye? – Mindenre emlékszem, csak az arcodra nem – Hát ez fura – Tényleg fura. Mondanám, hogy rossz az arcmemóriám, de nem. Egyszerűen nem értem. Az első vacsoránál egy mozdulatodat felismertem, de beazonosítani nem tudtalak. És most, hogy nézlek, így sem ismerős az arcod – Hát ezen akár meg is sértődhetnék! – Az ALANY mosolyogva nézi. Nem látszik sértődöttnek. Inkább boldognak. – Még a férjemet is összezavartad. Ilyen még nem fordult elő vele, mióta ismerem – Ez egy nem könnyű helyzet – Valóban nem. Nagyon hálás vagyok neki. Végig támogatott. Persze tudta, hogy itt Etel a lényeg, de azt is tudta, hogy rám is hatni fogsz, és közvetve a házasságunkra is. De, hogy még a legkisebb lányomra is!? Az már tényleg nagyon furcsa. Bár már kiskorukban érezhető volt, hogy Ő az én belső tulajdonságaimat másolja, míg a nővére az édesapjáét. Külsőre teljesen egyformák, belül mégis mások. Két külön egyéniség! De hogy még ugyanahhoz a férfihez is vonzódunk!? Ez érdekes, bár valahol értem, hogy ez így van rendben. Mire emlékszel? Meséld el! – Mindenre. Ahogy megláttalak a tűz mellett, ahogy a barátaiddal pont szalonnát sütsz. Ahogy átkiabáltam neked a kerítésen. Ahogy megbeszéltük, hogy hol találkozunk. Ahogy kiakadsz, hogy nem melléd ülök a taxiban. Az emlékműre, ahol az ölemben ültél. Arra, hogy milyen gyönyörű vagy. Hogy egy vastag pulcsi volt rajtad, pedig nyár közepe volt. Mindenre emlékszem.
Hetvenkettedik nap
Horák Árpád 