Ő becsukja a szemét, mintha ezzel megállíthatná a könnyeit. A feje enyhén remegni kezd, ahogy hátrahajtja. Nem nyúl a szeméhez. A könnyei szabadon csorognak le az arca két oldalán. Közben a meztelenségre vágyó lány kiköpi az öklét, és most már tátott szájjal bámulja a füstből kialakult képet. Egy baba. Egy magzatpózban fekvő baba. Ugyanakkora, mint az előbbi tök alakú fej. Elférne a tenyeremben.
Ahogy visszafele elsétáltok a terepjáró mellett, látod, hogy a gazdája a legjobb döntést hozta, amit hozhatott. Otthagyta az autót, és visszasétált a faluba. A négy lyukas gumival nem tudott mit kezdeni. Ő sétál melletted, és időnként a keze a tiédhez ér. Kapcsolatot keres veled. A szeme kissé még fel van dagadva a sirástól. De a többiek már felszabadultak. Csevegnek. Van, amikor a legjobb egy dologban az, hogy véget ér.
A temető alsó bejáratán mentek be. Ő a balodon. Amióta kiszálltatok, fogja a kezed. Egészen pontosan markolja. Kapaszkodik. Mutatni akar valamit, mondja. Menj el vele. Oké. Végülis. Te megmutattad neki Istent, Ő is mutat neked valamit. Az út a temető közepén erősen emelkedik. A Bakony. A Bakony ilyen. Lassan sétáltok. Most jött fel a nap, csípős hideget hozva köszönt be a reggel. Rövidesen tél lesz, ez az ősz utolsó hónapja.
Az ikrekre gondolsz. Elindul egy gondolat a fejedben: mi lett volna, ha. Miért pont egy temető közepén jut ez az eszedbe? Talán mert nem élnek?
Ő enyhén megrándul melletted, és bizonytalanul néz rád. Tétova a tekintete. De csak a tettei igazodnak lassan az átéltekhez. A lelke már erős. Rámosolyogsz. Olyan ragyogó mosolyt küld vissza, hogy a nap rögtön felkelne, ha nem tette volna már meg. Lelassultok. A válladra hajtja a fejét. Semmi mesterkéltség nincs abban, amit csinál. Minden a szíve mélyéből jön. A fájdalom és a szeretet is.
– Az ikrekre gondolsz? – Micsoda nő! Egy ilyen éjszaka után képes ilyen szinten rád figyelni. Őszinte csodálattal fordulsz felé. – Igen. Rájuk gondoltam. – A hangod csendes, de semmi pátosz. Ő szembefordul veled. Így a szőke haját hátulról éri a felkelő nap. Elengedi a kezed, és miközben a szemét a tiédbe mélyeszti, mindkét kezével megfogja a fejed. Mintha magához akarna húzni. De a keze csak egy pillanatig feszül meg, mert rögtön hátralép egy picit, és a keze a mellkasodra csúszik. Nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Nagyon közel kerültetek.
A bor kiváló. Egy temetőben töltött napfelkelte utáni borozás nálad, nem egy szokványos nap. De a bor kiváló. A képekről beszélsz a falon. Hogy a négy után miért a kettő jön, és aztán a három. Hogy miért nem sorban vannak. És a magyarázat banális. Figyel téged és cseveg. Visszatért. Visszatért a valóságba. Csak az a néhány pillanat mutatja, hogy hol jártatok, amikor összeakad a szemetek. Amikor a kapcsolat köztetek túl nyúlik időn és téren. Azokra gondolsz, akik ezt soha nem fogják átélni, és arra, hogy te mekkora árat fizettél ezért.
De mindenki fizet. Ő is. Amikor levetkőzik nálad, már nem rejtegeti a sebét. Te már a harmadik találkozáskor észrevetted. Egy hosszú vágás a jobb csukló felett. A heg vastagságából ítélve nagyon mély seb volt. Rengeteg vért veszithetett. Érthetetlen, hogy ezt hogy élte túl. Isten már akkor is ott volt mellette, és nem hagyta elmenni. Ahogy ül mellettem, megfogom a kezét, és mutatóujjammal végigsimitom a heget. Érzem, ahogy megrázkodik. Nagyon érzékeny, mondja. Tárgyilagos a hangja. A keze a kezemben marad. Így beszélgetünk tovább. De már nem mond semmit. Beszél, persze. De a szünetek túl hosszúra nyúlnak. Mint egy vihar előtti csend.
Aztán persze bekövetkezik az elkerülhetetlen. Ezt már akkor tudtad, amikor a körben kimondta az Isten szót. A telefonján mutatja meg. Egy szkennelt kép. Egy gyönyörű kislány. Szőke, mint az anyja. A sírkőről tudod, hogy két éves volt, amikor elment.
Egy anyának sem szabadna eltemetni a gyermekét.
Vége.
Elovastad ezt a történetet. Közben azonban megfeledkeztél egy dologról. Egy apróságról. A szavak számáról. Segítek, nem kell megszámolnod. Három rész. Egyenként 666 szó. Ó, mondod, Te aztán tudod, mit jelent ez! Segítek. Nem tudod. A tudásod még a valóság felszínét sem karcolgatja. De ha tudnád, az sem számítana semmit.
Mert már az enyém vagy!
Horák Árpád 