– Sajnálom, Uram! Nincs hely az elsőosztályon!
Nem leszel dühös. Miért is lenne hely?Lenézel a jobb lábadra. A cipődből még mindig csöpög a víz, pedig már fél órája, hogy beleléptél abba a vízzel teli gödörbe. Ezek után nyilvánvaló, hogy nincs meg a helyed, amit nyolc hónapja lefoglaltál.
– Megtenné, hogy megnézi még egyszer? – Háromszor megnéztem, Uram. A foglalása valamilyen hiba mögött törlődött. A turista osztályon tudok önnek helyet adni. Hoszonharmadik sor kettes szék.
Persze, hogy a kettes szék! Mi más lenne? Középre. Még véletlenül sem az ablak mellé! Kétségbeesett lemondással nézel hátra, mintha segítséget várnál. A Seremetyevo nyüzsgő forgatagában azonban nincs senki, aki segítene. Elővesz az ismerős érzés, ami a nagyvárosokban közlekedve tör rád: itt senki nem ismer, azt sem tudják, hogy a világon vagy.
Visszafordulsz a pult mögött álló nő felé.
– Jó lesz a turista osztály!
– Sajnálom! – a szőke, vállig erő hajú huszonöt év körüli nő tényleg sajnálja. Látszik rajta, ahogy átnyújtja neked a beszállókártyát. Bólintasz felé, ahogy átveszed, és a lábad mellett lévő bőröndökért nyúlsz, de közben leesik, hogy már feladtad a csomagokat, ezért a mozdulatod félúton megáll a levegőben. Újra bólintasz a pult mögött álló nő felé, aki bátorítóan mosolyog rád. Nagyon szerencsétlennek tűnhetsz. Elfordulsz a pulttól, és a közeli kávézó felé indulsz. Muszáj innod vmit.
A kávézó mellőz minden meghittséget. Legalább háromszáz szék. Háromszáz sárga műanyag szék. Kiszolgálás a pultnál. A kávézó pont olyan, mint az egész repülőtér. Hatalmas. Óriási belmagasság, beláthatatlan terek. Jó pár nagyüzem beférne ebbe a csarnokba. A hatalmas üvegablakok nem illenek csak a vasbeton falakba. És a mögöttük látszó ufó alakú irányítótorony sem. Az épületből csápszerűen kinyúló részek mellett álló több tucat repülőgép teszi világossá, hogy a világ egyik legnagyobb repülőtéren vagy. Az oroszok imádják a nagyságot. És most odatettek magukat. Mert ez rohadt nagy lett.
Leülsz az egyik sárga műanyag székre. Még nem rendeltél. A kézi poggyászodat az asztalra teszed, és a cipődet bámulod. Ennek annyi! Szomjas vagy, de először a cipőt kell lerendezni. Leveszed először a jobb lábadról. A zoknit is. Még vizes, de már nem csöpög. Aztán a balt. Még a főbejárat mellett, idefele láttál egy cipőboltot. Az pont jó lesz. Elindulsz vissza, közben az első szemetesnél kidobod a cipőt a zoknikkal együtt. Jó érzés, ahogy a többi szemét közé esnek. Mintha a cipőkkel együtt megszabadultál volna attól a szerencsétlen lépéstől is. Mezítláb folytatod az utat. Több ezer ember van a csarnokban, mégsem törődik veled senki. Egy falu főutcáján már három öregasszony megkiabált volna, hogy megbolondultál-e, hogy mezítláb sétálsz. Itt csak egy vagy a sok bolond között. A két eladónak a cipőboltban a szeme sem rebben. És te úgy vásárolsz, ahogy csak egy férfi tud. Céltudatosan. Segítenek választani. Fekete bőrcipő? Persze, hogy van. Magadon is tartod? Persze, nem gond. Érintsd a kártyádat a terminálhoz, kérik. Köszönik. Jó utat. Kedvesen mosolyognak. Azt nem igazán érted, hogy miért vonzódnak a hidrogénszőke hajhoz, és vérvörös rúzshoz, de a mosolyuk őszinte. Párizsban nem látsz ilyet. Nem hiányzik, hogy visszamenj. De Moszkvában véget ért a munkád. Nincs már miért maradnod.
Horák Árpád 