(166.) IKERLÁNG 2. rész

Úgy vágod a szintén narancssárga műanyagból készült asztalra a táskád, hogy a szomszédos asztaloknál ülök felkapják a fejüket. De az egész csak egy pillanat. Mindannyian máris visszafordulnak a saját teendőik felé, és a csarnok állandó duruzsolása is visszatér. Csak a szomszéd asztalt törölgető kávéházi alkalmazott bámul hosszasabban. Huszonöt év körüli, hidrogénszőke nő, vérvörös ajkakkal. Ezeket tenyésztik valahol. Csak ez most narancssárga pólóban van.

Lenézel a cipődre. Minőségi darab. A repülőterek jobbak, mint a plázák. Itt mindent lehet kapni. A farmerod jobb szára vizes, de ezzel már törődsz. A pulthoz indulsz rendelni.

Amikor a válladra kanyarítod a táskádat, már akkor észreveszed a lányokat. Ugyanolyan ruha. Még lépni is egyszerre lépnek. Szinkronban vannak. Ikrek. Elmosolyodsz. De csak hogy egyből lemerevedj. Halkan és röviden szól a vészcsengő a fejedben. Nem egypetéjüek! Két nő, egyforma haj, egyforma smink, egyforma ruha. Így az egypetéjüek öltöznek! Azok se mindig. Ezt pontosan tudod. Rá vagy cuppanva a témára. Neked is egypetéjü ikerhúgaid vannak. De miért öltöznek egyformán, ha kétpetéjüek? A felületes szemlélők egyformának látják őket. De te nem vagy felületes szemlélő. A lányok kétpetéjüek. Nagyon hasonlítanak egymásra, de nem egyformák.

Túl is tennéd magad a dolgon, ha az egyik iker szeme nem fúródik a tiédbe. A lányok a narancssárga műanyagból készült székek, és a pult közötti folyosón jönnek a tömegben veled szemben. Néhány másodperc az egész, de az egyik lány végig téged néz. A másik feltűnően kerüli a tekinteted. A vészcsengő már teljes hangerővel szól a fejedben.

Újra az asztalhoz vágod a táskádat. Ezúttal senki nem fordul feléd. A kávéházi alkalmazott sincs már a közelben. A rohadt életbe!  Ilyen nincs! Már reggel, amikor a szállodából elindultál, már akkor érezted, hogy valami nem stimmel. Az, hogy követnek, az oké. Értelmetlen, de oké, kövessenek. Bár nem érted, hogy miért, hiszen nekik dolgozol. Valószínűleg ez a szokásos protokoll. Az, hogy te nem vagy szokásos, az nem zavarja őket. Vagy nagyon is zavarja. Most is itt ül. Néhány asztalra tőled. Aki követ. Talán tudni akarják, hogy elhagyod az országot. Hálátlanok! Csak magadban mosolyogsz.

Ahogy rájössz, hogy baj van, ösztönösen körbe nézel, további információkat keresve. Egy elképesztően hosszú combú stewardessen kívül, aki a kapitánya mögött sétálva húzza a kisbőröndjét, nem tűnik fel semmi szokatlan, és mire visszafordulsz, az ikrek már eltűnnek a szemed elől a reggeli forgatagban.

Visszarogysz a székre. A szomjúságod elmúlt. Új feladatot kaptál.

Az ikrek fekete-bordó együttesben voltak. Plusz magassarkú. Nem túl magas, pont jó. A harmonikus öltözködés az intelligencia jele. Veszélyesek is lehetnek. Majd kiderül. Rövidesen. Mindig így kezdődik. Te már a kapcsolatfelvétel előtt tudod. Aztán ők ezt észreveszik, és jelentkeznek. Most is így lesz. Az ikreket küldték. Lehet, hogy többet tudnak rólad, mint kellene? Az ikerhúgaidon a legtöbb megbízó átsiklik. Felületesek. Pedig, ha ezt nem tudják, semmit sem tudnak.

Még mindig nem indulsz el a pulthoz. Közben a is kísérőd eltűnik. Nem aggódnak túlságosan. Nincs is miért.

A beszállókártyádra nézel. Még negyven perc. Időben érkeztél, mint mindig. Nem szereted a kapkodást az utolsó pillanatban. Pedig minden létező dolog akadályozott ma. Azzal kezdődött, hogy reggel nem volt víz a szobádban. Nincs víz egy szállodai szobában! Ilyenről még nem is hallottál. Aztán a túlszámlázás. Szerintük a fizetős csatornát nézted. Fél óra késés. A taxi már csak negyedórát késett. Állandóan áll a hotel előtt néhány üres kocsi. Most pont nem volt. Minden vissza akart tartani ma reggel. Te mégis időben kiértél. És most még negyven perc, amíg felszállhatsz a gépre.

Végül eljutsz a pultig, és kérsz egy baracklevet. A szőke huszonöt év körüli eladó mosolyogva mond egy “szpaszibát “, ahogy elveszi tőled a pénzt. Úgy látszik, orosznak látszol. Nem ülsz vissza, a hatalmas üvegablakokhoz sétálsz. A repülők lassan mozognak, ahogy állnak ki és be a terminálokhoz, hogy felvegyek és letegyék az utasokat. A te Air Franceos géped is már a helyén van. Hoszonharmadik sor kettes szék. Hmm. Az elsőosztályon aludhattal volna egyet. Így nem fogsz. Két ember is bent lesz a személyes teredben. Lassan kortyolgatod a baracklevedet. Közvetlenül az ablak előtt állsz, messze a folyamatosan vonuló emberek fősodrától. Néhányan állnak csak ki, ők is többnyire telefonálnak. A nap a jobb kezed felől emelkedik. Az üvegen keresztül is érezhető az ereje.

Visszasétálsz a sárga műanyag rengeteghez, és leteszed a poharat. Az egész kávézó szinte teljesen üres. Csak néhány asztalnál ülnek. Köztük a te árnyékod, aki időközben visszatért. Nem is próbál rejtőzködni. Ahogy felé nézel, rád mosolyog. Na, ez azért már túlzás!

Megcélzod a mosdót, de nem jutsz el az ajtóig. Az újságos előtt muszáj lassitanod, mert több magyar újságot is észreveszel egy a mosdó előtti standnál. Megnézed a dátumot. A napilapokon a mai van. Mi értelme Moszkvába kihozni a legfrissebb magyar lapokat? Veszel mindegyikből. Még egy magyarnyelvű rejtvénymagazint is találsz. Na, ezt már végképp nem érted.

Az újságokat a táskádba teszed, rendbehozod magad a mosdóban, és elindulsz az A 74-es beszállókapuhoz. Az utasok nagy része már ott van. Sorban állnak, és csendesen beszélgetnek. Te leülsz egy közeli székre, és mivel nem tudsz ellenállni a kíváncsiságodnak, előveszed az egyik lapot. Rég olvastál magyar újságot. A túlzott várakozást, gyors kiábrándulás követi. Politika. Az egész lap csupa politika. Visszateszed a táskádba, és behunyod a szemed. A fejed kissé hátra hajtod, és figyelsz. Nem befelé. A beszélgetésekre. Csupa francia szó. Ez most nem érdekel.

Valaki finoman megérinti a vállad. A férfi az, aki a szállodától végig követett. Szélesen mosolyog rád. Inkább vigyorog. Szó nélkül nyújt át egy borítékot, majd minden sietség nélkül távozik. Hmm. Úgy látszik, nem várják meg, amíg felszállsz a gépre. Kibontod a borítékot. Egy beszállókártya. Elsőosztály. Mosolyogva csóválod a fejed. A megbízód szimpatikus volt. És ez a rád is olyannyira jellemző gesztus is mutatja, hogy nagyon hasonlóak vagytok.

Megkezdődik a beszállás, de a sor hosszú, még nem állsz fel. Elgondolkodva forgatod a kezedben az elsőosztályra szóló beszállókártyát tartalmazó borítékot, majd amikor végül felkelsz, és az ellenörzőpulthoz lépsz, zsebre vágod, és a turistaosztályra szóló jegyet nyújtod át. A nő mosolyogva int a gép felé vezető folyosó irányába, és te meglepve tapasztalod, hogy a haja barna, és nem a szokásos szőke.

A gépen a reptéren már látott elképesztően hosszú combú légikisérő fogad, és a szeme csodálkozva villan rád, majd bizonytalanul a turistaosztály felé mutat. – Huszonhármas sor! – A mosolya gyorsan magabiztosra válik, de a szemvillanást már nem lehet meg nem történté tenni. Lassan haladsz a szűk helyen a széksorok között, és amikor eléred a huszonhármas sort, meglátod a fekete-bordó együttest, és a hozzá tökéletesen illő cipőt. Az egyik iker. Az ablak mellett ül. Azonkívül, hogy már a hivatalos beszállás előtt feljutott a gépre, és úgy intézte, hogy kettőjük között üljek, azonkívül a tekintete nem sok jót ígér. Csak rád néz, és máris elfordul, jelezve, hogy csak később fogtok beszélgetni. A hármas szék üres. A másik iker nyilván a mosdóban van. A táskádat az ülések feletti poggyásztartóba teszed, és lehuppansz mellé. – Nem szimpatikus az elsőosztály? – mosolytalan arccal néz rád. Úgy tűnik, le akar nyűgözni, de a tájékozottsága nem lep meg. Az eddig nyújtott teljesítményből ítélve pedig messze ők a legamatőrebbek azok közül, akik eddig megkerestek téged. Pénzük nyilván van, de nem áll a rendelkezésükre annyi erőforrás, mint egy titkosszolgálatnak. – Vagy a kíváncsiság hozott ide? – megremeg a hangja, miközben beszél. Még meg sem szólaltál, máris legyőzted. Hát hiába! A hatalom! – Nem teszek semmit kíváncsiságból. Az méltatlan bármilyen ügyhöz. – fürkészve néz rád a válaszod után. Próbál a gondolataidba látni. Nagyon óvatos. Tudja, hogy nem mondhatsz nemet.

Kigyullad az övek bekapcsolására figyelmeztető lámpa, és a gép szinte azonnal megmozdul, és lassan gurulni kezd a kifutópálya felé. Kérdőn nézel a bal oldaladra. A szék továbbra is üres. A jobb oldaladon ülő iker finoman hátradobja a haját, és láthatóan élvezi, hogy végre sikerült meglepnie. Az önelégült mosoly azonban gyorsan vált át, az eddiginél is nagyobb, aggodalomba. Félelem. Mindig ez van. Félnek. Akik hozzád fordulnak, mindig félnek. Te már legutolsó vagy a listán, akihez fordulhatnak. Utánad már csak a Jóisten van. Szó szerint. Bár most te is életről vagy halálról döntesz. És a melletted ülő nő, aki ezzel pontosan tisztában van, nagyon szereti azt, aki miatt megkeresett téged. Illetve csak fog, mert még egyelőre nem kért semmit. De fog. Kérni fog. Téged fog megkérni, hogy segíts, mert valaki haldoklik.

A hosszú combú légikisérő már sokadszor halad el mellettetek, és már háromszor kínált benneteket pezsgővel. A harmadikkal már kiveri a biztosítékot a melletted ülő útitársadnál, aki keményen szól oda, mondván, ezt már harmadszor kérdezi. A légikisérő vág egy pofát felé, feléd megvillantja tökéletes fogsorát, majd a csipőjét enyhén ringatva távozik. Már az első alkalommal, amikor elmegy mellettetek, rájössz, hogy ezek nem egy csapatban játszanak. Olyan tekintettel bámulja az útitársadat, ami sok mindennek nevezhető, de barátságosnak nem. Ő bizony a konkurencia! És ezzel egyből fel van adva neked a lecke! Melyikhez hozott ma ide az élet? Mert, hogy az élet hozott, az nem kérdés. Sőt! Inkább úgy pofozott ide! Nem szokott ennyire erőszakosan irányítani. Fontos lehet ez az ügy.

Amikor a hosszú combú légikisérő újra elhalad melletted, kérsz tőle egy baracklevet, és hogy tisztán lásd, hogy merre tovább, rákérdezel a keresztnevére. – Alexandra! – mosolyog. És a mosolya fergeteges. Nem sok férfi tudna ennek ellenállni. Az útitársad is érzi, hogy ebből baj lehet, mert az állkapcsa olyan vadul csattan össze, ahogy megmerevedik az ülésben melletted, mintha a hosszú combú torkát akarná átharapni.

Alexandra. A te neved női változata. Ha kamu a név, akkor az necces, de ha szándékosan választották emiatt, akkor ügyes. De ez is kevés lesz. Profik. Ez nem kérdés. De a profizmus nem teszi tönkre a reggeledet azzal, hogy egy fél méter mély pocsolyába lépj, tönkre téve a kedvenc cipődet. És főleg nem akarja annyira, hogy segíts, mint az útitársad. Akinek még a szeme is könyörög. Szinészkedés kizárva. Egy Oscar-dijas színésznő sem tudna megvezetni téged.

A gép még nem éri el az utazómagasságot, amikor már felállsz, és légikisérők pihenője felé sétálsz. Senki nem szól neked, hogy ne hagyd el a helyed, pedig az övek bekapcsolására figyelmeztető lámpa még nem aludt ki. Csak bámulnak. Aztán összenéznek, és utat engednek neked a kis konyha felé. Alexandra, ahogy meglát, lemerevedik, és a pohár, amit épp akkor vesz ki a szekrényből, megáll a levegőben. A kis konyhában tartózkodó másik légikisérő egy pillanatra Alexandrára néz, majd lehajtott fejjel, anélkül, hogy rád nézne, apró léptekkel magatokra hagy benneteket. Te leülsz az eszméletlenül kicsi asztalhoz, és Alexandrára nézve megkérdezed: – Kaphatok egy Colat? Nem túl jó a gyomrom! – A hosszú combú automatikusan veszi elő, és bontja ki neked az üveget, anélkül, hogy válaszolna. Nem készítették fel erre a helyzetre.

Próbál improvizálni. Melléd ül, és rád villantja a nyilván minden helyzetet megoldó mosolyát. De nem ostoba. Gyorsan felméri, hogy ez most kevés lesz. – Előtted semmi nem marad titokban, igaz? – nem világosítod fel, hogy ez messze nem igaz. – Francia az illető. – nem kell kérdezned, magától beszél. – Rendkívül befolyásos! – bólintasz, de közben tudod, hogy ez nem igaz. Akinél Moszkvában voltál, na Ő tényleg befolyásos! Figyeled a hosszú combút, akinek ezerrel pörög az agya. Tudja, hogy ha most elcseszi, azt nem nézik el neki. – Mondj róla pár dolgot! – bátorítod, de magadban már eldöntötted, hogy ebben az ügyben az első lépést sem teszed meg. Alexandra beszélni kezd. Egy nyolcvan éves, erős akaratú, jó kapcsolatokkal rendelkező, rendkívül jómódú úriember képe rajzolódik ki. Teljesen érdektelen a számodra. Szinte minden jelentkező ebből a körből kerül ki. Olyan tizenkettő egy tucat. Az országok, a vallások változnak, de a lényeg ugyanaz. Olyan emberek ezek, akik azt gondolják, hogy a pénzükért bármit megvehetnek. És ez nagyjából így is van. Még ha az te esetedben nem is lesz így. Alexandra lelkesen mesél. Nem világosítod fel, hogy felesleges, amit csinál. Bár a viselkedéséből egyértelmű, hogy az állásáért küzd, nem a megbízója életéért. A megbízó leírása után jönnek az extrémnek hitt ajánlatok. Bármit kérhetek. Mindig ezt mondják. Bármit. És ezt így is gondolják. És ezzel azt hiszik, hogy olyat mondtak, amit senki. A helyzet valójában éppen ennek az ellenkezője. Ha egy hatalommal rendelkező ember szembe találja magát a halállal, az bármit megtenne, hogy elkerülje. Bármilyen szabályt áthágna. Tudnál mesélni a hosszú combúnak. Olyan ajánlatokat kaptál, amiket ő elképzelni sem tud. Hümmögsz egy kicsit. Bólogatva hallgatod. Aztán kérsz még egy kólát, és anélkül, hogy bármit is mondanál, visszamész a helyedre. Huszonharmadik sor. Kettes szék.

Ahogy leülsz, az útitársad pillantása szinte égeti az arcodat. Felé fordulsz. Mosolyogva szólsz hozzá, hogy ne legyenek kétségei. – Találkozok a megbízóddal!