Az útitársad vadul az ablak felé rántja a fejét, és úgy bámul ki rajta, mintha valami rendkívül fontos dolog történne a felhők fölött. Még párás a szeme, amikor nagysokára visszafordul feléd. Próbál mondani valamit, de nem tud megszólalni. Nagy sóhajjal újra az ablak felé fordul, és válla előre esik. Megszűnt a feszültség a testében.
Alexandra jön arra újra a hosszú combjaival, és az útitársad reakciójából látja, hogy az ő ügye vesztésre áll. Csak egy pillanatra néz rád. Semmi szemrehányás. Csak csendes beletörődés. Ez van! Gyönyörű és intelligens nők keresik a kegyeidet. Jó munkád van!
Az útitársad beszélni még nem tud, de már téged bámul. A szemében a rettegést felváltotta az érdeklődés. Tudni akarja a döntésed okát, még ha ennek nincs is jelentősége. Megteszed az első lépést a háromból, így döntöttél. És Ő tudja, hogy ez már szinte a teljes siker. A legtöbben már az első lépés előtt kihullanak a rostán. A második lépés, a személyes találkozás, csak formális. Inkább csak egy ellenőrzés. Ahol azt akarod megtudni, hogy a harmadik találkozás biztonságosan lebonyolítható-e. Eddig csak egyszer mondtál nemet a második találkozó után. De akkor sem a biztonsággal volt probléma. Újságírók voltak. Kár is beszélni róla.
Az útitársad a mobilját tartja eléd. Erősen próbálkozik, hogy megállítsa a keze remegését. Sikertelenül. Elveszed tőle a telefont. Egy szőke kislány. Hat éves lehet. Egy igazi angyal. Szőke, göndör haj, kék szemek. De mégis! A tekintete üres. Mintha nem lenne lelke. Az útitársad mond valami betegségnevet latinul. Nyilván ez egy halálos kór. Fogalmad sincs róla, hogy miről beszél. Mindig ez van. Rád zúdítják az információt. Segíteni akarnak. Bár te nem kéred. De ez egy cseppet sem zavarja őket. Csak mondják és mondják. Ilyen orvos, ilyen kísérleti gyógyszer, ilyen alternatív kezelés… Szuper! De nyilván egyik sem használt, ha te itt vagy.
Elgondolkodva nézed a képet. A kislány már szinte nem is él. Nincs benne élet. Hiányzik belőle az energia. Az élni akarás.
Ahogy adod vissza a telefont, nem tudod nem észrevenni a hátoldalon virító, cseppet sem diszkrét Lili feliratot. Szóval az útitársadat Lilinek hívják! A tíz leggyakoribb keresztnév egyike. Szereted ezt a nevet. Lili. Lili. Vidám név. Csak kedves embert tudsz elképzelni hozzá.
Lili feléd fordítja a telefonját. A mozdulat még mindig tétova. Nem dolgozta még fel, hogy minden valószínűség szerint megmenti az általa oly nagyon szeretett személy életét. – A húgom! – szólal meg hosszú idő óta először. Felszalad a szemöldököd. A húga? Lili nagyjából harmincöt lehet. Az harminc év korkülönbség. Soknak tűnik két testvér között. – Csak az apánk azonos. – válaszolja meg a ki nem mondott kérdésedet. Szóval egy apa, két anya. És Lili mégis a húgának nevezte. Nem azt mondta, hogy a mostohahúgom. Azt mondta, hogy a húgom. Hmm. Lili bölcs. Mégiscsak jó utad lesz!
Lili kissé lejjebb csúszik az ülésében, és válladra hajtja a fejét. Meglep ez az intim reakció. Inkább távolságtartóak szoktak lenni. Huszonhét. Huszonhét eseted volt eddig. De a félelem eddig távol tartotta tőled a megrendelőket. Semmi lelki intimitás. Még a gyógyulás után sem. Nem tudnak mit kezdeni veled. Valakit itt tartani az élők között, erre csak Isten képes. És nincs olyan erős hála, ami ellensúlyozhatná ezt.
Alexandra jön ismét az elképzelhetetlenül hosszú combjával, és enyhe vállránditással fogadja, hogy Lili feje a válladon nyugszik. Ez a bensőséges póz elég bizonyíték neki. Az Ő megbízója rövidesen elhagyja ezt a világot.
Lili néhány nagy sóhaj után kezd teljesen megnyugodni. Elveszi a fejét a válladról, és újra a felhőket nézi. Aztán feléd fordul, és mesélni kezd. A húga öt éves. Egy éve diagnosztizálták nála a betegséget. Fél éve van hátra, mondták az orvosok. A család mindent megtett. Professzorok vizsgálták, és a legújabb gyógyszereket kapta. Aztán amikor ez nem segített, akkor jöttek a természetgyógyászok az alternatív gyógymódokkal. És hát most itt van Ő. Értem jött. Így már nem is kell mondania, hogy minden kísérlet kudarcba fulladt. Az orvosok szerint már nem is élhetne. Mégis él. De az idő sürget, mert napról napra gyengébb lesz. De most már minden rendben lesz. Hála neked.
Rád mosolyog. Nyoma sincs rajta az eddigi manipulatív viselkedésnek. A szívéből mosolyog. Kissé feléd fordul, és a jobb kezét lazán a tiédre teszi. Az érintése könnyed és természetes. Meglepődsz. Nem találkoztál még ilyen reakcióval. Egyik esetben sem volt olyan családtag, aki képes lett volna felengedni, még a gyógyulás után sem. Ha ezt reggeli rodeóval összerakod, akkor az felvet néhány kérdést. Ahogy leszáll a gép, telefonálnod kell! Mert valami elindult itt. És ez a kislány a szőke fürtjeivel, bizony része ennek. Lehet, hogy mégsem csak egy terület megvásárlásáról lesz itt szó?
Lili folyamatosan bámul téged. Mosolyogva nézel rá. – Miért bámulsz? – Miért mondtál igent? Miért vállaltad el? Miért bennünket? – továbbra is mosolyogva nézed Őt – A miért kérdésnek általában semmi értelme nincs. Nem visz előre. – Tudni akarom! Miattam? – felszalad a szemöldököd – Még véletlenül se miattad! – kivársz egy kicsit, mielőtt folytatod a válaszod – Nehéz ezt úgy elmondani, hogy úgy tűnjön, mintha lenne értelme. Annak, ahogy választok. – Lili bólogat – Sokan jelentkeznek? – Rengetegen. – Az ember azt gondolná, hogy a tízmillió eurós ár komoly visszatartó erő! – Az is! – Persze én is bármit megadnék! – Ha tudnád, hogy hányszor hallottam ezt!
Intesz a közeledő légikisérőnek. Újabb baracklé. Ezúttal nem Alexandra hozza ki. Közben Lili pakolni kezd melletted. Pontosabban keres valamit a táskájában, és mindent az ölébe pakol. – Nem találom a mobilomat! – magának mondja, nem hozzád beszél. Utoljára egy összeölelkező plüssmaci pár kerül elő. Ismét felhúzod a szemöldököd. – Ez a tiéd? – Nem. A húgomé. Ő adta. Azt mondta, mutassam meg neked. De nem láttam értelmét. Ez csak két játékmaci. – Érzed, hogy a düh elönti a tested. – És mit mondott még? – a fogaid között szűrőd a szavakat. Teljesen Lili felé fordulsz, a tüdőd tele van levegővel, és az állad előre ugrik a megfeszített nyakadon. Lili megérzi a feszültséget, és abbahagyja a pakolást. Rád néz, és láthatóan erőlködve gondolkozik. – Nem emlékszem! – Látszik, hogy kétségbe van esve. Bocsánatkérő bűntudattal néz rád. – Nem tudtam, hogy fontos lehet! Ő még csak egy kislány! – A feszültség lassan alábbhagy benned. A macikért nyúlsz, majd előre fordulsz, és hátradőlsz az ülésedben. Ikrek. Már megint ikrek. Pont mint Moszkvában. Az utolsó esetednél. A huszonhetediknél. Már ott elkezdődött valami. Valami, ami különbözött minden eddigi esettől.
Nem az volt a különös, hogy gyereket kellett meggyógyítani. Az esetek fele ilyen. De ezek ikrek voltak. Hármasikrek. És már a Seremetyevoról egy öt páncélozott autóból álló konvoj vitt a Moszkvahoz közeli dácsába. A gazdagságnak semmilyen megjelenési formája nem szokatlan ott, ahol tízmillió euró az, amiért megjelensz. De az, hogy a téged szállító autó sofőrje, és a mellette ülő fegyveres őr is ikrek! Plusz a dácsában egy olyan férfi kér meg, hogy segíts, akit a média nap, mint nap az Orosz Medvének hív! Megkér. Egy férfi, aki parancsoláshoz szokott. Megkér. És érzed az örömét, hogy végre egy magával egyenrangút talált. Aki olyat tud, amit még ő sem. Életet adni.
Az ikrek vigyázállásban ülnek. Valamiféle egyenruha van rajtuk. Nyilván egy katonai iskola növendékei. De, hogy a betegségük is azonos! És ezt senki nem tartja furcsának. Csak te.
Horák Árpád 