Három fiú. Az ágy szélén ülnek. Egy emeletes ágy alsó ágyán. Szokatlan, hogy ekkora gyerekek emeletes ágyon aludjanak. A fiúk már tizenhat évesek. A szobájuk sem átlagos. Gyerekszoba. Túlságosan is gyerekszoba. Mintha most rendezték volna be. Olyan mint egy díszlet. – Boldogan kifizetek harmincmillió eurót! Hiszen három gyerek van! – az Orosz Medve, aki az otttartózkodásod alatt végig követ téged, könnyed mosollyal ajánl fel még húszmillió eurót. Van neki miből. Tudod jól. – A tízmillió euróval rendben vagyunk. – már az ideérkezésed előtt megérkezett a pénz a számládra. Mint mindig. Ez a szabály. Először a pénz, aztán te.
Nem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy egy díszletben vagy. – Láthatnám a fiúk igazi szobáját? – Az Orosz Medve rekedten felnevet, és széttárja a kezét. De nem válaszol. Újabb kérdést teszel fel. – Nem közös a célunk? – Könnyű árnyék fut át a Medve arcán. Az ajtó felé mutat, majd előre menve a fiúk szobájához vezet téged. Ez már az igazi szoba. Oroszlánszag, óriási rendetlenség és egyszer használatos fecskendők. Lehajolsz, és felveszel egyet a földről. Mégsincs itt akkora szigor! Az Orosz Medve felnyög, ahogy visszadobod a szemétkupacba a tűt. – Ennek semmi jelentősége! – meglepve néz rád. – Mit keresünk? – Nem tudjuk! – válaszolsz te is többes számban. Tényleg nem tudod. A gyógyítással nem lesz gond. Ezt már öt perc után tudtad. De kell itt lenni még valaminek! – Maradok néhány napig! – Természetesen! – az Orosz Medve készségesen fogad. És kiváló vendéglátásban van részed.
A Medve nem tud napokat veled tölteni. Elszólítja a kötelessége. A fiúk gyorsan oldódnak, miután távozik. Az egyenruha marad, de ők kinyilnak. Az óriási hatalom és befolyás összenyomja az életüket, mondják. Nem élvezik. Sokkal több a hátránya, mint az előnye, ennyi erőnek. A teraszon ülünk. Reggel van, de máris vodkával kínálnak. Visszautasítod. Egy forró csokit kérsz. A fiúk sokat mesélnek. Leginkább az egypetéjü ikerpár idősebb tagja. A harmadik iker is bőbeszédű, de az egypetéjü ikerpár fiatalabb tagja nem beszél. Szinte egyáltalán. Talán csak nincs csevegős kedvében. – Nem is igazán vagyunk betegek! – erre a megjegyzésre érdeklődéssel fordulsz a fiúk felé – Mármint betegek vagyunk, persze, de ezt nem elkaptuk vagy ilyesmi. Ez a lelkünkből jön. – na, ennyi! Már tudod, hogy miért maradtál. – Ráadásul a családunk Tibetből származik. – a szemed tágra nyílik, és teljesen felülsz a hatalmas fotelben, amiben eddig félig fekvő pozícióban voltál. – Nem tudtam, hogy az Orosz Medvének Tibeti ősei is vannak! -nevetve válaszol – Mert nincsenek is! Ő nem az apánk! Anyánk már rég terhes volt, amikor megismerkedtek. – az arckifejezésedet látva még hozzá teszi – Nyugi! Nem te vagy az egyetlen, aki ezt nem tudja! – A teljes igazság inkább az lehet, hogy most már azon kevesek közé tartozol, akik tudják, hogy mi az igazság. A média legalábbis nem szellőztette meg a hírt. A fiúkat a Medve a nevére vette, és mindenhol velük, és a feleségével úgy jelenik meg, mint egy család… Itt tartasz a gondolatmenetedben, amikor, megjelenik az egyik főszereplő. A fiúk anyja. Rendkívül dekoratív, negyvenes nő. Leül közénk, és úgy kapcsolódik be a beszélgetésbe, mintha az elejétől részt vett volna benne. – A fiúk apjának családja is Tibetből származik. – a fiúk elkerekedett szemmel néznek az anyjukra. Nekik is új az infó. – Így van! – Bólint feléjük az anyjuk. Lazán hátradobja a szőke haját, és belekortyol a baracklevébe. A haja az orosz divatnak megfelelően hidrogénszőke, és persze az elmaradhatatlan vörös rúzs. Mégsem látszik közönségesnek. – Az apátok a kaukázusból származik, de két generációval előtte, pont úgy, mint az én családom, Tibetben éltek. Ráadásul az én anyai nagyapám, és az ő apai nagyapja egy kolostorban éltek, és ismerték is egymást. A fáma szerint jó barátok voltak, és a kolostort is együtt hagyták el. De ezt nem tudatjuk biztosan. Egyikünk sem ismerte őket személyesen. Az én nagyapám meghalt, az övé pedig eltűnt, még a születésünk előtt. Aztán az apátok is eltűnt. És bár halottá nyilvánították, én tudom, hogy él. – A fiúk csak bólintanak. Láthatóan ismerik az anyjuk álláspontját. – Szerinted fontos ez? – hozzád fordul. Nem szereted az ennyire általános kérdéseket. – Talán. – Elmosolyodik a válaszodra. Okos nő. Eszében sincs lebecsülni téged. – Nyilván van jelentősége Tibetnek. – boncolgatja tovább a témát – Nem hiszek a veletlenekben! – Na, abban te sem hiszel. Hosszan nézed a melletted ülő nő kék szemét. Aztán elfordulva szólsz oda. – Mindegyik fiúnak zöld a szeme. – Igen. – Visszafordulsz a nő felé, és éppen mondanál valamit, amikor az eddig nem beszélő iker szólal meg. – Álmokat szoktam látni. Illetve csak egy álmot. Mindig ugyanazt. – szaggatottan beszél, minden szem felé fordul – Fent vagyok a hegyekben. Először csak egyedül. Aztán két öszvér érkezik. És a hátukra vesznek. Én nem akarok menni. De valahogy mégis a hátukra kerülök, és ott nagyon erősnek érzem magam. – körbehordozza a tekintetét – Minden este ezt álmodom. Egészen kicsi korom óta. De mióta te itt vagy… – Nem fejezi be a mondatot. Összeszorított foggal néz maga elé. – Valaki meg fog halni. – A csend túl mély. Mégsem töri meg senki. Pontosan tudod, hogy olyan körben vagy, ahol a halál senkit nem rémit meg.
Egy halk csörrenés hangzik fel jobb oldalról. Az egész társaság arra fordul. Az Orosz Medve áll a terasz végénél. Továbbra is mély csend van, és a Medve láthatóan nem tudja mit csináljon. Jöjjön, maradjon, beszéljen… Biztos, hogy ritkán kerül ilyen helyzetbe. Végül ott marad. Mozdulatlanul áll a terasz végében, kezében az előbb megzördülő kulccsal. Továbbra is mindenki őt nézi. Ki tudja meddig tartana ez a pillanat, ha nem vágódna ki hangos robajjal a terasz másik végében lévő ajtó, és nem jelenne meg a személyzet egy tagja, kezében egy tálcával.
A Medve leül, és a megjelenésével a beszélgetés más irányt vesz. Ő világ egyik leghatalmasabb embere, és a családja kirekeszti életük legfontosabb témájából. Már, ha ez valóban az ő családja.
Rövid beszélgetés után a Medvét telefonhoz hívják egy fontos ügyben. Az apjuk távozása után a fiúk is úgy döntenek, hogy visszavonulnak. Miközben elköszönnek az álmot látó iker hozzád hajol, és a füledbe súgja: – Ha két egyformát látsz, menekülj! – Majd hangosan hozzáteszi – És emelj szobrot annak, akinek kell!
A szobrot még csak csak érted, de hogy menekülj, ha egyformát látsz? Hiszen mást se látsz, csak egyformát. Erről szól az életed. Az ikrekről.
A fiúk anyja is feláll, hogy elköszönjön. Láthatóan zavarban van, hogy mit is mondjon. Aztán csak ennyit mond: – Többet nem találkozunk! – Semmi sértő nincs abban mond. Csak tudja, hogy így lesz. Tudja.
Másnap reggel kiviteted magad a Seremetyevora.
Horák Árpád 