A bal kezem felől érkezik. Sötét és ijesztő. Magában hordoz mindent, ami a legvégső. Én előre nézek, és fogva tartom a szemét. Nem fél. Mosolyogva néz rám. Talán boldog is. Nem akart menekülni. A derekamat fogja. Az én kezem a válla alatt, a felkarján pihen. A fejünk olyan közel van, hogy a szánk majdnem összeér.
Ahogy egyre közelebb ér, úgy tolja maga előtt egyre gyorsabban a levegőt. A fűszálak a földig hajolnak. Mellettünk a réten szétnyilt a föld. Mint egy hatalmas seb.
Egy pillanatra megáll az idő. A szemem az övébe mélyed.
A dübörgés már majdnem elér bennünket, amikor a feje elindul balra. Nem hagyom.
– Engem nézz!
Horák Árpád 