Az ég és a tó egybeolbadt, sötét volt, de az a fajta, ami teliholdas éjszakákon még engedi látni az erdőt, szivárványos korsó öntötte vízbe az életet, hogy a kétség helyét átvegye a hit, és jövőt megváltoztató gondolatokat engedjen be oda, ahol most zűrzavar van, abból a rosszabbik fajtából, ami a szépséget akkor is eltakarja, ha a karom kinyújtva elérhetném. Nem látom az arcát, a bőre kék, mint minden, egybeolvad, és mégsem, látom a combját, a meztelen vállát, az izmai kirajzolódnak, fehérbe hajló világoskék vádlija kemény a visszahajló lábfeje felett, a színek meg elvesznek, a kék uralkodik csak, hogy tudjam, este van, és hogy van remény.
699. Nap
Horák Árpád 