698. Nap

A hinta sarka a tartóoszlopnak vágódik, piros festékdarabokat robbant a reggelbe, és az egymásnak csapódó fémek élesen sikítva törnek be a liget zöld lombú fái közé. Mintha egy hangszóró belsejében ülnél, tíz körömmel karmolt palatábla visszhangjában, eltorzult arccal füledre szorított tenyérrel, és azt kívánod, bárcsak álom lenne az egész, érjen már véget, hagyja hátra már a hamisság megkönnyebbülését. De nem. Nem ereszt. Volt már ilyen, most nem kezdesz küzdeni, mély levegő, félig lehunyt szem, bujkáló mosoly. Látod az arcát, lelkedben sebek, túl sokat adtál. Örökre illúziók foglya vagy. Ezt kaptad. Az út nehéz, de csak ez van.