A meleg keze az enyémbe simult, ahogy megfogtam, miközben a faház terasza felé siettünk, én fél lépéssel előtte jártam, feszült voltam, és várakozással teli, ő pedig, – a legszebb lány, akit valaha láttam -, szelíden követett, és várta a következő csókot. Rám emelte meleg tekintetét, ahogy megálltunk, pont úgy, mint amikor igent válaszolt a kérdésemre, hogy tényleg retteg-e a magasságtól. Rettegett. Valami idegen szót használt, nem emlékszem, mit, mert belevesztem a szemébe, a félhosszú hajába, és a tisztaságába. Tudtam, hogy tiszta, tiszta a szíve, nem tudom honnan, csak tudtam, és fájt, hogy nem látom őt többet, mert amit adott, olyan ritka kincs, talán nem is találok ilyet újra.
719. Nap
Horák Árpád 