Naponta kétszer kellett volna, hogy lássalak, a piros pamutruhádban, láttam volna a gyönyörű arcod, a meleg, barna szemed, és elvarázsolt volna a szelídséged. Ültettünk volna a teraszon, a napfényt élvezve, és az utcát figyeltük volna, meg egymást. Közeledtünk volna, óvatosan, mint eddig, időnként visszalépve, semmit ki nem mondva, mert még korai. Nem a türelem vezetett volna bennünket, hanem az óvatosság, mert nem akartuk lerombolni a még fel sem épült jövőt. Láttuk a buktatókat, a másik hibáit, és láttuk a lényeget. Már meg tudtuk különböztetni a fontosat a lényegtelentől, a valódit a hamistól, és a mélységet attól a felszínességtől, ami rossz színdarabbá silányítja az együttlétet.
729. Nap
Horák Árpád 