Mereven, az utcára néző ablaktábla felé állt arccal, de azzal a beszédes merevséggel, ami csak a nők a sajátja. Mosolygott és mégsem, figyelt és mégsem, mégis valahogy beszélt. Nem a szájával, bár azzal is, de azzal mást mondott, mint a szívével; a szívével azt mondta, a tiéd vagyok. Lassan fordult el, hogy elmenjen, kiélvezett minden édes pillanatot. Legszivesebben maradt volna, örökre, mert megtalálta, amit keresett, és addig azt hitte, hogy ez csak az álmaiban létezik. Nem akarta elengedni, végre megvolt, ezért úgy lépett el tőle, hogy bármelyik pillanatban meg tudjon állni, ha kell, mert meg akart állni.
(768.) Által
Horák Árpád 