(769.) Által II.

Az élet csak bolyongás nélküle, változatlan fénylő gyémánt felett. A kirakóst utolsó darabja formálja egységgé.
Mint azon a napon. Föld felé fordított arccal zárta be a vasajtót, és amikor rádöbbent, hogy szerelmes lett, az út hazáig, – a lágy, permetező ködben -, megváltozott. A lejtő végén, úgy fordult be az étterem előtt, mint eddig, átvágott a parkon, szokás szerint, és a körforgalomnál is a rövidebb utat választotta, ahogy mindig. Mégis más lett az út, más lett az élete, megtelt, csordultig, mint egy üveg, túl a peremen aztán a mélybe folyt, aranyló sárga gyantaként, lassan, de megállíthatatlanul. Szerelmes lett. Ez aztán behatolt minden sejtjébe, hogy aztán szétsugározza a világba.