A Mikulás fehér szakálla oldalra mozdult, mintha önálló életet élne, és ahogy odanyúlt, és megrángatta, felcsúszott a nehéz anyagból készült ruhájának az ujja, és láthatóvá vált a karlánca. Ami pont olyan volt, mint az apáé. Márk ezt igencsak érdekesnek találta, legalább annyira, minta szakállrángatást. Ő is meg akarta rángatni a szakállát, de anya már hívta.
– Márk, gyere be, kicsim! Hideg van a lépcsőházban.
Márk leugrott a Mikulás combjáról, és az egyik kezében a csizmájával, másikban a Mikulás-csomaggal vadul visítva rohant a konyhába, felmászott a virágmintás huzatú, ősrégi sarokpad hosszabbik szárára, – közben a csizmát a konyha közepére dobta – majd mivel ülve túl magasnak találta az asztalt, feltérdelt, és tépkedni kezdte a csomagot lezáró aranyszínű szalagot. Az anyja mellé ült, Márk tarkójára tette a kezét, aki – a világot kizárva – minden erejével próbált közel kerülni az édességhez.
A szalag a sokadik rántásra engedett csak, Márk türelmetlenül túrt bele a zacskóba, és kirántotta az első dolgot, ami a keze ügyébe került. A kisméretű csokimikulásról egy mozdulattal letépte a színes alufóliát, és egy harapással lefejezte. Az anyja végigsimított a haján, Márk közben nekidőlt, és hangosan rágni kezdte a csokit.
(779.) Aputélapó 6. rész
Horák Árpád 