(781.) Aputélapó 8. befejező rész

Márk hősiesen tömte magába a csokikat, mert csak ritkán adatott meg neki, hogy ezt reggeli előtt tehette, de amikor Bence megjelent álmos fejjel, és leült a pad rövidebb szárnyára, ugrásra készen várta, hogy mikor megy ki a lépcsőházba, hogy megnézze, neki mit hozott a Mikulás. Ő is ott akart lenni.
– Bence, drágám! Kint van az ajándékod a lépcsőházban!
– Hadd térjek magamhoz, anya! Ennek a törpeuszkárnak a visítására ébredtem.
– Nem vagyok törpeufszkár!
Márk nem vette a szívére a letörpeuszkározást, töretlen jókedvvel követte a bátyját, amikor az kiment a lépcsőházba, és még boldogabban tért vissza a konyhába (ha ez lehetséges).
– Anya! Anya! Egy tűzoltóautót is kaptam még!
Ezúttal csak anya szemöldöke szaladt fel, apa pedig széttárta a kezét.
– Pont egy játékboltban járt tegnap a Mikulás.
Márk az asztal alatt átmászva visszaült anya és apa közé, a tűzoltóautót az asztalra csapta, és tologatni kezdte, nem törődve az Ipad-jét unott arccal bontogató bátyjával.
– Kösz, anya, kösz, apa! – Bence a már kibontott ajándékkal intett a szüleinek, mire három fej fordult egyszerre felé. Erre még jobban kinyitotta a szemét, (így már félig nyitva volt) és hozzátette:
– És köszi, Mikulás!
Anya és apa egyszerre bólintott, Márk pedig lecsúszva a padról az új, szuper, piros tűzoltóautóját a földön tolva, szirénázva a szobája felé indult.
– Márk, maradj reggelizni!
– Nem vagyok éhes, anya!
A szobájában leült a szőnyegre, szívében földöntúli boldogsággal végigsimított autó hideg oldalán, megállapítva, hogy ennek mindegyik létrája megvan.
Az élete tökéletes volt, csokit ehetett reggelire, és megkapta álmai kisautóját. Úgy érezte ennél több nem kell a boldogságához.
Még arról is megfeledkezett, hogy apától meg akarta kérdezni, hogy mi is az az iPad.