Santos a buszmegálló alsó padján ült, távol a városiaktól. Idegennek és magányosnak érezte magát, a kalapját gyűrögette, szerette volna elrejteni, senkin nem volt kalap ugyanis rajta kívül.
A kalapot még otthon szokta meg, és három éve, mióta északra jött, minden nap hordta, és nem zavarta, hogy a tanyán a gyerekek kalaposnak csúfolták. Azután kezdett csak figyelni, általában mindenre maga körül, amikor Julia megérkezett, és elrabolta a szívét. Julia mondjuk mindenki szívét elrabolta, de Santos ezt nem látta, vagy nem akarta tudni. Nem értette, hogy történt az egész, Julia nem volt kacér, még csak nem is dolgoztak együtt. Egy szerdai nap volt, erre határozottan emlékezett, és arra is, hogy pont a magtár nehéz vaskapuját tolta a helyére, amikor belécsapott a felismerés.
786. nap
Horák Árpád 