Egyre erősödő hiányérzet és düh: így telt az este. A remegés, ami délután kezdődött, már elmúlt, a helyét átvette a kétségbeesés, a félelem és a gyötrődés. Reggel jeleket látott, magának bizonygatta, hogy az csak káprázat, nem a valóság, mert nem lehet az. Könyörgött magának, hogy térjen magához, de egy erő csak húzta, húzta és nem engedte. Tántorogva lépett be az ajtón, ordítani akart, elmenekülni, sírni és eltűnni. Tervet szőtt, hogy mit fog tenni és mit nem, aztán újabbakat, jobbakat, majd elaludt. Hajnalban ébredt, megrándult a teste, a lelke üres volt – megint egy újabb rohadt nap nélküle – felkelt, és botladozva megkereste az ajtót.
802. nap
Horák Árpád 