A bükkfák között néztél először másként rám. A nap átsütött a halványzöld leveleken, te csak álltál, Rebecca, az ösvénynek háttal, és nem palástoltad a döbbenetedet. Akkor még nem szerettél. A harc után, amit az angollal vívtam, utána már igen. Este feküdtünk a matracon, oldalt, egymás szemét nézve, és én meséltem neked. Bármeddig hallgattál volna. Fogtad a kezem, néha bólintottal, éreztem a forró levegőt a tüdődből kiáradni, és tudtam, hogy mindent megteszel majd értem. Nem kellett mondanod.
Az ölembe ültél délután fekete bőr miniszoknyában. Palacsinta volt az ebéd. Erre emlékszem és a szemedre. A szemedre, ami elsötétült, ha édesanyádról meséltél.
Ha melletted vagyok, megnyugszom. Nem kell semmi, csak te.
Csak te, Rebecca.
Horák Árpád 