Templomot építek neked, a tornya a napig ér majd, meg tovább egy kicsit. Felfele törünk együtt, vörös láng lesz és fehér, ami körbevesz, ahogy emelkedünk. Lent hagyjuk a feketét a sárban, a szél szárítsa keményre, taraja legyen éles, papirt vágóan éles, mint a sárganyelű kés a konyhában. Amit a Krencsó bácsi hozott.
Imákból épül ez a templon, meg szavakból, szépekből, széttépett szövetkabát daradokból, meg az utolsó mosolyodból; ott a körforgalomnál. Meg az emlékekből.
Hogy milyen szépen tudsz szeretni.
Horák Árpád 