János a hegy teteje felé tartott. Ezernegyvennyolc méter. A fák között vágott át, hagyta a szerpentint, földet akart a lába alá, nem aszfaltot, a bakancsát a sárba vágta, és leszegett fejjel kaptatott felfelé. Káprázatosan sütött a nap, áttört az ágak között is, de Jánoshoz nem ért el. Két hete veszítette el az édesapját, a rátelepedő köd nem oszlott, az izmai savtól égtek, az üres tekintete nem látott meg csodákat. Nem késő még. Ezt mondta az apja utoljára, meg hogy áldja az Isten.
Visszafelé egy kankalint látott, sárgán világított az avarban; nem volt joga ott lenni, a tél alig múlt el, minden reggel fagyott. De ott volt.
Horák Árpád 