Fehér felhők érnek le a rétig, illatot visznek az égbe és neked, az otthonod illatát, – mit máshol nem érezhetsz.
Medence partján fekve várom a tavaszt, boruljon virágba minden, a lelkem is, ez a néhány óra megváltoztatja világomat, meg az hogy szépnek látlak szavaid mögött téged.
Ültetett fák vannak az udvaron. Máskor zavarna, de harmónia viszi lépteimet a cukkinitól a trambulin felé. Aztán keresztbe tett lábbal figyelek, láblóbálva, most már tudom, mert a világot tanulni önmagamon keresztül lehet. És veled.
Lila vagyok ma. Ez a színem, lila legyen a fagyi, meg az ebéd is, meg a szivárvány széle, amit a szemedben látok ébredés után reggel.
Horák Árpád 