A harmadik volt már, mégsem vált könnyebbé – súlyként nehezedett rá az este.
Szorította valami a mellkasát. Préselte, virágok szirmát tépve; és lenyomta a mélybe. Már nem volt esélye. Voltak persze érvei. Meg hite, hogy erős; de megcsalta az ítélete önmagában. Karót vágott mellkasába az élet, ő meg…
Nos.
Nem sikerült neki.
Maradni.
Van olyan, amikor tisztán látunk. Utólag. Azt mondjuk, tudtuk ezt, előre láttuk.
Ez is ilyen volt.
Előre látta mindenki.
Hogy aztán a bölcsességünk a hétköznapokba simulva váljon semmivé.
Horák Árpád 