(1307.) Gyarló vagyok

Horst arca eltorzult. Nem tálalta komfortosnak a helyzetet, szabadult volna – de nem tudott.

Gyarlónak érezte magát. Olyan embernek, aki nem áll a többiek felett. Döntenie kellett volna, de nem volt rá képes. A helyzet világos volt, nem ez volt a gond. A szíve. Az volt a gond.

Szofinak hívták. Már ez szíven ütötte. Aztán beleszeretett. Szofi engedelmes volt. Kantárra és és sarokra is azonnal reagált, közepes termetű volt, terepen kezes, de vágtában hasított a fák között. Bízott benne. Szofi. Ment, amerre mutatta neki az utat.

Három év múlva tudta meg, hogy kehes. Gyógyíthatatlanul. Ha kímélik a portól egy alpesi mezőn, évekkel tovább élhetett volna.

Amikor elpusztult, Horstnak megszakadt a szíve.

Még háromszor ment ki a lovardába, de többet nem ült lóra.

Amikor Szofi elment, Horstból is elment valami.

Évekkel később felriadt álmából. Szofi volt a fejében, mégsem róla volt szó. Csak akkor valamit megértett.

Horst három héttel később halt meg.

Nem tűnt öngyilkosságnak.

És mégis.

Horst el akart menni.

Ebből a világból.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s