Horst arca eltorzult. Nem tálalta komfortosnak a helyzetet, szabadult volna – de nem tudott.
Gyarlónak érezte magát. Olyan embernek, aki nem áll a többiek felett. Döntenie kellett volna, de nem volt rá képes. A helyzet világos volt, nem ez volt a gond. A szíve. Az volt a gond.
Szofinak hívták. Már ez szíven ütötte. Aztán beleszeretett. Szofi engedelmes volt. Kantárra és és sarokra is azonnal reagált, közepes termetű volt, terepen kezes, de vágtában hasított a fák között. Bízott benne. Szofi. Ment, amerre mutatta neki az utat.
Három év múlva tudta meg, hogy kehes. Gyógyíthatatlanul. Ha kímélik a portól egy alpesi mezőn, évekkel tovább élhetett volna.
Amikor elpusztult, Horstnak megszakadt a szíve.
Még háromszor ment ki a lovardába, de többet nem ült lóra.
Amikor Szofi elment, Horstból is elment valami.
Évekkel később felriadt álmából. Szofi volt a fejében, mégsem róla volt szó. Csak akkor valamit megértett.
Horst három héttel később halt meg.
Nem tűnt öngyilkosságnak.
És mégis.
Horst el akart menni.
Ebből a világból.
Horák Árpád 