Sarah piros lufit akart, egyszínű pirosat – de az nem volt. A lufik színesek voltak meg mintásak, volt köztük nyúl alakú nagy füllel – de egyszínű piros az nem.
De Sarah pirosat akart.
Csak állt a lufik mellett, mintha arra várna, hogy az egyik átváltozik.
Az anyukája kézen fogta, és a vattacukros felé húzta, a kis Sarah szomorúan nézett vissza, sóhajtott, aztán lehajtott fejjel a vattacukroshoz lépett. Zöldet kért. Alma ízű, ezt mondták neki. Nem érzett alma ízt, csak émelygős édeset, összeragadt a szája, az öccse meg közben a kezének csapta a saját lila vattacukrát, ettől ragacsos lett, és még boldogtalanabb.
Sarah piros lufit akart.
Álmában látta egyszer, fogta a zsinórját, az felemelte az égig, angyalok mosolyogtak rá, ő meg olyan békésen ébredt, mint még soha.
Az apját is látta.
És látni akarta megint.
Ahhoz pedig piros lufi kell.
Horák Árpád 