(1402.) Árvák könnyei

Ahogy visszanézett, ellátott egészen a kanyarig, de az öccse még nem tűnt fel. A nagyi volt az oka mindennek, telebeszélte a fejét, és bár Konrád három évvel fiatalabb volt, ez nem magyarázta a beteges ragaszkodását a szabályok betartásához.
Persze tilosban jártak.

A falusiak egyáltalán nem jártak a sziklákhoz, talán a sok kis fehér kereszt miatt, ami temető jelleget kölcsönzött az egész hegyoldalnak, a turista utat pedig, ami egykor átvitt a sziklák alatt, a polgármester töröltette a Környezetvédelmi Szolgálat jegyzékéből. A Tisztelendő bácsi – ahogy a faluban mindenki hívta –, tegnap erről is mesélt nekik kártyázás közben, ami a felesége szerint az eperbor nem éppen áldásos hatásának volt köszönhető, és bár az öreg erre csak legyintett, Martin úgy vélte, hogy igaza lehet. A tisztelendő nem szokott inni, és bár folyton régi történetekkel traktálta őket, a második világháború eddig még nem került szóba. Amióta a dán unokaöccsei hazautaztak, az öreg volt kénytelen beszállni negyediknek a kanasztába, és bár kiválóan játszott, türelme már nem volt hozzá.

Martin megpördült, ahogy meghallotta az öccse hangját.
– Martin! Hol vagy?
Az öccse biztos megvakult, gondolta, mert épp előtte állt, bár jó harminc méterrel.
– Gyere már!
– Nem szabad idejönnünk! A nagyi megtiltotta! – Konrád nagyon nem akarta utolérni.
– A nagyi mindent megtilt. És eddig nem volt bajod ezzel. Nyolc éve mindig megmásszuk a sziklákat a születésnapomon!
– Menjünk inkább vissza, és együnk a tortádból!
– Gyere már! – Martinnak kezdett elege lenni a reggel óta szűnni nem akaró nyafogásból.
Ő már a Kecskeköröm alatt állt, és bár rákeresett, nem talált ilyen nevű sziklaképződményt, csak valahol Pécs környéken. A faluban mégis mindenki tudta, hogy hol van ez a hely, és ha szóba került, büszkék voltak a bazalt sziklákra, amik óriás Michelin-baba lábhoz hasonlítottak: a bazaltból hájas gyerekláb alakú hurkákat formált az idő.
A sűrű fenyőerdő, ami a sziklák tetején kezdődött, és egészen a hegy tetejéig húzódott, árnyékba borította az ösvényt, amin Martin várta, hogy a tetű sebességével közeledő öccse végre megérkezzen. A hely, ahol évek óta másztak, a fehérkereszt-erdő északi végénél volt. Martint ez eddig sosem zavarta, de most tettetnie kellett a nyugalmat; felkavarta, amit az öreg Tisztelendő mesélt az este arról, hogy kik fekszenek a jelöletlen sírokban. Konrád már akkor kikészült, és egyiküknek sem ment utána a játék; ki is kaptak. A Tisztelendő néni intette a férjét, ne beszéljen erről gyerekeknek. Martin persze kikérte magának, hogy ő már nem gyerek, de a nagyi barátnőjének igaza volt. Ez az egész bekúszott a lelkébe, és megmérgezte.

Konrád beérte, és elindultak felfelé. A két bazalttömb között másztak, ahol a távolság sehol nem volt nagyobb egy méternél. De felfele negyvenöt méter magas volt, és mindez biztosítás nélkül.
Mégsem féltek. Amióta az eszüket tudták, ezeken a sziklákon töltötték a nyár nagy részét, és bár a tetejéig csak Martin születésnapján másztak, az egész szórakozásnak tűnt, sima ügynek, nulla veszéllyel.
Gyorsan felértek, de ezúttal elmaradt a visítás, az üvöltés és az ugrándozás. Csak csendben ültek egymás mellett, és a völgyben elterülő falu házait nézték.
– Szegény gyerekek! – Konrád mereven előre nézett, Martin hiába fordította felé a fejét, nem mozdult meg. Úgy ült, mint akit megbabonáztak. – Róluk álmodtam.
– Miii? – Martin is róluk álmodott. Felriadt hajnalban, maga előtt látva a merevvé fagyott testeket, vissza sem tudott aludni, de ezt Konrádnak nem mondta meg; kímélni akarta az öccsét. Azt nem tudta pontosan, mitől, hiszen az eset több évtizede történt, még az anyjuk sem született meg akkor, és mégis; kísértette őket a múlt, behatolva az álmaikba, az életükbe, a lelkükbe.
– A hátsó ösvényen megyünk le – Martin el akarta kerülni a temetőt, minél messzebb lenni tőle, bár érezte, hogy mindez hiábavaló. Valamit mégis tennie kellett, hogy a kínzó tehetetlensége, hacsak rövid időre is, elhalványuljon. Konrád buzgón bólogatott, már mosolyogva, aztán bedobta a bombát közéjük, padlóra küldve Martint.
– Én, amikor este átmegyünk a Tisztelendő bácsihoz, megkérem, hogy mesélje el a történet végét.
– Miii? Ez rohadtul nem jó ötlet! – Martin megborzongott, várta a keddet, hogy az apjuk visszavigye őket a fővárosba, messze a fehér keresztektől, közel a barátokhoz, a parkhoz, és persze Martinához.
– Ne mond, hogy te nem vagy kiborulva! – Konrád vigyorogva ejtette ki a kiborulva szót. Martin egyik haverja használta, és mióta eltanulta tőle, minden harmadik mondatába beleerőltette.– Tudni akarom, mi lett a vége!
– Mi lett volna a vége? Nem látod a sírokat? Meghaltak.
– Persze. De ki temette el őket? Nem a németek, az biztos.
– A faluból valaki. De mit számít ez?
– Tudni akarom, hogy ki nem utálta őket annyira, hogy eltemesse őket.
– Miért utálta volna őket bárki is?
– Akkor miért akarták őket külföldre vinni?

A hátsó ösvény alig volt hosszabb a régi turistaútnál, gyorsan elérték a falut, és ahogy távolodtak a keresztektől, kezdtek kiengedni. A paplak előtt Konrád már nevetett is. Bent, az asztalnál, a furcsa, műanyagnak tűnő terítőn már várták őket a krémesek, irreálisan sárga belsővel és mennyei ízzel, – Tisztelendő néni módra.
Az öreg pap már az asztalnál ült, és ahogy beléptek, éles tekintettel vizslatni kezdte őket, aztán, mint aki elégedett az eredménnyel, bólintott egyet.
– Tisztelendő bácsi! Mesélje el a történet végét! – Martin, Konrád unszolására, vállalta a szószóló szerepét.
– Csak lassan, lassan! Először a krémes, aztán a kártya, és közben majd sort kerítek a történetre is. De hol is tartottunk?
– A németek tömérdek teherautóval indultak a határ felé. – Konrád beleszerethetett a tömérdek szóba, mert az lassan kezdte kiszorítani a kiborultat. Ezt már gyakrabban használta, pedig csak három napja tanulta az öreg paptól.
– Igen, igen. Na, üljetek le, és oszd ki a lapokat Martin! Sok teherautóból állt a konvoj, és mind tömve volt gyerekekkel. Vitték őket Németországba átnémetesíteni. Balga ötlet.
– Nem voltak szüleik? – Konrád merev vállal előredőlve kérdezett, a hegyes álla lándzsaként támaszkodott meg az asztal lapján.
– A németeknek az volt a tervük, hogy az elfoglalt országokból ezerszámra viszik a gyerekeket a Birodalom szívébe, ahol átnevelő-táborokban németet csinálnak belőlük. Főleg a szőkéket szerették, de vittek mindenkit, hogy beteljen a kvóta. Volt, hogy az utcán összefogdosták a gyerekeket, de ha nem volt elég, bementek a házakba is. Ha a szülőknek szerencséjük volt, és nem voltak otthon, élve megúszták, csak a gyereküket vesztették el. Ha nem volt szerencséjük, és otthon voltak, agyonlőtték őket, és úgy vitték el a gyerekeket. Igen. Szörnyű volt. De a legszörnyűbb, ami a gyerekekre várt, az az út volt Németországba. Negyvennégy telén másfél méter hó esett, és éjszakánként mínusz huszonöt fok volt. Ez fogadta a németeket itt is, amikor aznap este ideértek. Ezek a konvojok minden este, amikor besötétedett, magálltak egy falu szélén, ledobálták a halottakat, és megtiltották, hogy a helyiek eltemessék őket. Amolyan elrettentésül. Neve is volt ennek: Auswurf, így hívták. Szóval aznap a mi falunk szélén volt az Auswurf. Ledobáltak a halottakat, ahogy szokták, és továbbmentek. Először az tűnt fel az embereknek, hogy órákat töltöttek itt, meg nem keresték meg a falu elöljáróját sem. Aztán ahogy elmentek, a falura mély csend telepedett, senki nem mert mozdulni. Aztán a falu legbátrabb és legbölcsebb embere, a nagyapátok, befogta a lovait, és kihajtott a falu szélére. Mindenki tudta, hogy a kivégzést kockáztatja, de ő már csak ilyen ember volt. Felpakolta a halottakat, és a faluban hallották, hogy a lovas-szánnal a Kecskeköröm sziklákhoz hajt. Aztán még egyszer és még egyszer. A faluban nem értették, mit csinál. Miért jár oda ennyiszer? Tudni akarták. Először csak hárman mentek ki megnézni a nagyapátokat, aztán egyre többen lettek, ahogy terjedtek a hírek. Azt beszélték, hogy sok a halott, és a föld kőkeményre fagyott a sziklák alatt. Mire éjfél lett, a fél falu csákányozott, hogy temetni tudjanak. Hosszú éjszakájuk volt, mire mind a háromszáz-két gyereket sírba tették.

Az öreg befejezte a mesélést, és se Konrád, se Martin nem kérdezett többet erről, mégis az egész este nyugodtan telt, és amikor fejenként három krémessel, és jó pár partival később a fiúk hazaindultak, a házak között sétálva Martin azt érezte, hogy békésség költözött a faluba.

A nagymama a tv előtt ülve várta őket, és hetvenhárom év bölcsességével mosolygott rájuk.
– Fiúk? Mit meséljek a nagyapátokról?
– Már mindent tudunk. – Konrád lerogyott mellé – És kint voltunk ma a kereszteknél.
– A kereszteknél, amiket a nagyapátok csinált.
– Azt a nagyapa csinálta? – A testvérek egyszerre kérdeztek. Ezt nem mesélte az öreg pap.
– Ezek szerint mégsem tudtok mindent! – A nagymama szelíden bólogatva nézte az unokáit.
– Nagyi! Mondj el mindent, amit tudsz! Mit mesélt neked a nagyapa arról ez éjszakáról? – Martin leült a kanapéval szemközti fotelbe, és várta a nagyanyja válaszát. Most már mindent tudni akart.
– Soha nem mesélt nekem arról az estéről. Ahogy azt is megtiltotta akkor, hogy utána menjek. Tudjátok, a kivégzést kockáztatta.
– Tudjuk! – Düllesztette ki Konrád a mellét.
– Semmit nem mesélt? – Martin csalódott volt.
– Az után az este után, a nagyapátok, minden héten egyszer kiment a sziklákhoz, egészen a haláláig. Én csak egyszer jártam ott, negyvenöt tavaszán, amikor a hó olvadni kezdett. Nagyapátok a szokásos heti látogatása után hazajött, és azt mondta, hogy öltözzek fel, mert mutatni akar valamit. Ahogy sétáltunk a falun át, a tyúkokról kezdett el beszélni. Sok állatot tartottunk akkor. Voltak lovak, disznók és rengeteg tyúk. Arról beszélt, hogy szerzett vevőt a tojásra, hónapokra előre lekötötte mindet. Nem is értettem miért nem otthon mondja el, amikor rákanyarodtunk a Kecskekörömhöz vezető ösvényre. Akkor már tudtam, hogy hova megyünk, és a hideg is kirázott a gondolatra, hogy látnom kell azt a helyet. A faluban azt beszélték, hogy a halottakat hordó férfiaknak hónapokig rémálmaik voltak, mert a gyerekek mindenféle kicsavart pózban fagytak meg, a szemük meg nyitva volt, pont úgy, mintha élnének. Volt, aki becsukott szemmel csákányozott, hogy ne kelljen rájuk néznie.
– Ez borzalmas, nagymama.
– Igen, kincsem, az. – A nagyi biztatóan Martin felé intett az állával, és folytatta. – Amikor odaértünk, akkor láttam meg a kereszteket. A nagyapátok folyamatosan csinálta őket, mióta eltemették a gyerekeket. De két évébe telt, akkor még alig volt kész belőle. A keresztek ott sorakoztak a sziklák alatt, a sáros hóban. Akkor már semmi nem volt a tél fehér ártatlanságából. Ahogy odaértünk, a nagyapátok felmutatott a sziklákra, és azt mondta: nézd! A sziklákról mindenütt jégcsapok lógtak. Hatalmasak voltak, volt, amelyik több méter hosszan lógott alá, és olyan vastaggá hízott, mint a karom. A melegben olvadni kezdtek, a cseppekként lehulló vizük kövér tócsában állt alattuk. Egyből megértettem, mit akar a nagyapátok. Sírtak a sziklák. Látod, mondta, sírnak.

És a nagyapátok is sírt.

Kategória: .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s