Lusta, a póni, mindenkit lökdösött. Először egy idős nőt lökött meg a fenekével, aztán egy középkorút a fejével, majd egy kislányt szintén a fejével. Csóválták az emberek a fejüket, ezzel a pónival biztos nincs valami rendben. Ez a póni biztos buta. Lusta ráadásul a lökdösődés után megállt a hinta mellett, szétvetette a lábait, és balra fordított fejjel mereven nézett maga elé, közben a feszültségét szétszórta a játszótér sarkai felé.
Kerülni kezdték az emberek. Az arcfestő óva intette tőle a gyerekeket, a nagymamák aggodalmaskodtak – szóval Lustát egyszerűen leírták.
Lusta fél órával a játszótéri incidens előtt boldogan fúrta bele magát egy szalmabálába, belepte a por, a szőre apró szalmadarabokkal lett tele – és Lusta a mennyországban érzete magát.
Aztán viszketni kezdett. Mindene.
Látott egy szekeret, ahol jól megvakarózhatott volna, de ki volt kötve, és a kötél nem ért el addig. Megpróbált a körülötte állókban enyhülést találni, de mindannyian elhúzódtak tőle.
Lusta szomorú lett ettől.
Szomorú lett, és magában azon kesergett, hogy milyen buták is az emberek.
Horák Árpád 