A hajó árboca nyílegyenesen állt, egy piros bójához volt kötve a tat, nem mozdult a hajó, nyugodt volt a tó, sehol egy hullám, a tiszta vízben a fenékig lehetett látni – ebben a mozdulatlanságban bűnnek tűnt minden hangos szó.
Az ikrek semmit nem érzékeltek ebből.
Visítva rohangáltak Adam körül, apró kavicsokat gyűjtöttek, a vízbe dobták, és figyelték, ahogy a kis halakból álló rajok szétrebbennek, hogy aztán újra összeálljanak.
Hét óra múlt. A nap erőtlenül sütött, lassan ébresztette a tájat, a pékség előtt sem állt még sor, előszezon volt, a turisták csak egy hónap múlva özönlik el a környéket.
Adam leült egy köre.
Az ikrek nem törődtek vele, elég volt nekik, hogy a közelben van, már megvette nekik a kakaót és a túros batyut – ezzel az ő szerepe véget ért.
Sarah nem akart kijönni.
Ágyban marad, azt mondta, meg hogy lustálkodni akar, délben felkelni, ebédet a Forssban, és délután kávét a teraszon.
Sarah már két hete nem mozdult ki.
Adam telefonja rezgett kettőt, Adam nem reagált, nem nyúlt a zsebéhez, ahogy szokott, csak nézte a vizet, és nem értette, hogy vált kékbe a zöld, vagy éppen sárgába a nádas előtt.
Horák Árpád 