Az ebédből nem lett semmi. Sarah végighányta a délelőttöt, sápadtan feküdt vissza a kanapéra, és már mosolyogni sem próbált.
Három hete nem mosolygott.
Adam akkor vitte el az orvoshoz, az azt mondta, hogy a baba egészséges, két hónap múlva megszülheti. Sarah csendesen ült mellette visszafelé az autóban, kezével a domborodó hasán, mereven nézett előre, Adam meg hiába fordult felé, nem reagált semmire.
Este az ikrek elcsendesedtek, és a nappali felé fordították a fejüket. Adam nyugtalanul állt fel, Sarahoz sietett, Sarah az oldalán feküdt, összehányta magát, a nyála csorgott a hányásába, ő fehéredő ujjakkal markolta a takaróját, és próbálta felnyomni magát.
– Nem volt erőm felállni.
Halkan beszélt, szomorúan, könnycseppek folytak le az arcán, és Sarah bár Adamhez beszélt, nem nézett rá.
.
.
Adam szerette az éjszakát. A teraszról látta a vizet, szerette a csillagok fényét, és az érzést, amit a félhomály keltett benne.
Horák Árpád 