Kutya néz barna szemmel.
Nem fáradt már, kezet akar nyalni, simogatást kapni, jöjjön fel a nap, párát űző nap, ami átmelegít csontot a szívéig.
Igazi a kakukk is, hangosabb a többieknél – ha már fészket foglal, hangjával is győzzön, ez a fontos, elől lenni, felette másnak.
Aztán.
A csicsergés felhőként tölt be mindent, a kakukknak vége, tavasz van és reggel, kék ég alatt ébredő világ hív: gyere, itt vagyok.
Tényleg. Ideje felkelni.
Horák Árpád 