Martino kapitány a vár kapujában ült a lován, mögötte a lovasai várakoztak. Martino türelmesen hallgatta a boszorkányt.
Az semmi újat nem mondott, tudta, hogy a kormányzó elméje megbomlott, és ő a biztos halálba lovagol a csapatával. De ő tudott valamit, amit a boszorkány nem: nincs választása.
A fehér kövek vakítóan verték vissza a napfényt, Martino lova horkantott, ő előre szegezett tekintettel hallgatta az öreget, akinek poros palástja a földig ért, a szakálla fehér volt, a tekintete meg meleg. Szerette a boszorkányt. Az apjánál is jobban. Szerette a bölcsességét, a derűlátását és az egyszerűségét, ahogy a világot szemlélte.
Az öreg tett még egy utolsó kísérletet, hogy visszatartsa.
Martino lenézett rá.
– Mennem kell. Hova tartoznék hűséggel, ha nem ide?
Horák Árpád 